Török Gábor: Lírai igefüggvények stilisztikája - Irodalomtörténeti füzetek 85. (Budapest, 1974)
III. A kötött alanyos, tárgyas és határozós szerkezetek
mondja, hogy József Attila Szegedről Pestre kerülvén, egy ideig tudatosan használt beszédében is táj szavakat, népi kifejezéseket. Diadalmasan nevetett, ha a kávéházi társaság tagjai nem értették meg a számukra ismeretlen kifejezést. „Csorba csoroszlyák vagytok!” — mondta egyszer egy heves vitában. Mindnyájan azt hitték, hogy vénasszonyoknak csúfolja őket. Csak később magyarázta meg nekik a költő, hogy a csoroszlya ekevasat jelent. (Az igazság kedvéért megjegyezzük, hogy nem egészen pontosan azt, vö. ÉrtSz.) Még a második szövegkritikai kiadás sem tud róla, hogy eredetileg csoroszlyákat alakot használt a Bosszúság című versének zárásában is (1924. ÖM. I. 187), és csak később javította ki ekevasak-ra: 15 Most azért csak dühöngd ki magad, mondd el párszor könnyülő, igaz szívvel: Fene, aki megeszi! Mert a csorba ekevasakat immár igazán kioserélhatnék. A tizenhetedik sorban éppen egy fene! Ilyen fené-re gondolt a m á s i k verset olvasva Fejtő. A lírikusok Elíziumából hasonló kajánsággal nézhetett vissza rá a költő, mint Hont Ferenc barátaira, amikor a Nemzett József Áront méltató-mentegető tanulmányt olvasta. A maga okoskodótanítgató módján nyilván fölvilágosította volna, hogy a fene nemcsak szitokszó, más jelentései is vannak. 5.2. A fene a szépirodalomban, a lírában. — Ejtsünk néhány szót az eredetéről, mert ez sok mindent megmagyarázhat ! Bár van finnugor származtatása is, általánosabb az a vélemény, hogy a fene a fenő melléknévi igenév alakváltozata, és ilyen minőségében a fogait fenő, vicsorító, agyargó, fenekedő (sőt ugyanabból a tőből: fenyegető!) vadállat jelzőjeként használták. Az állandósult jelző aztán jelentéstapadással az egész jelzős szerkezet jelentését fölvette, azaz ’dühös állat, vadállat’ értelmű főnévvé vált. Az „Egye meg a fene!” eredetileg olyan szitok lehetett, amelyben az az óhaj fejeződött ki, hogy az erre érdemest 141