Török Gábor: Lírai igefüggvények stilisztikája - Irodalomtörténeti füzetek 85. (Budapest, 1974)
III. A kötött alanyos, tárgyas és határozós szerkezetek
den levél...” A villantja tehát nemcsak többféle igekötővel kitelj esi thető gazdag többértelműség, hanem a villantja föl ~ meg — villanthatja, villogtatja pólusok közti összekötő tag. De már József Attila legkorábbi verseiben is megvan ez a jelenség: . .és az Éjfa rám borul, | Reám borul s arcom simítja lágyan | hűs lombja ...” (Szeged alatt. 1922. ÖM. I. 29). A költő a meg- vagy végigsimítja és a (meg)simogatja közt találta meg a kínálkozó közvetítő megoldást. pincéből tódult ragyogásom — hirdeti a Végülben (1926. Uo. 286). A tódult a befejezett és mozzanatos tódult ki és a folyamatos ömlött, áradt közt áll, az utóbbiaknál azonban megszemélyesítésszerű mozzanattal gazdagabb: embertömeg szokott tódulni. (E vonatkozásban talán az özönlött versenghetne vele, de életszerűségben ez is elmaradna mögötte). A stíluselemző örök kételye, hogy elemzéseinek olvasója kihallja-e a szövegből ugyanazt a tartalmat, mint ő. Meggyőződésem, hogy ebben az esetben a kevésbé tudatos versolvasó is érzékeli, hogy mennyire fölösleges, sőt bántó volna itt a mozzanatosságot fölerősítő ki igekötő. A fényem talán még Antódulhatna: a ragyogásom a benne levő elhomályosult -g tartós-gyakorító képző hatása miatt nem. Az ige kezdő jellegét tompítja az igekötő elhagyása a Kispolgárban (1931. ÖM. II. 33): Szállt a daru. Tüntén révedtél mereven. S csak mormolgattad ülvén: az ott a szerelem. A révedtél egyrészt az elrévedtél, másrészt a révedeztél, merengtél alakokkal mérhető össze. Az igekötő elhagyása inkább a kezdő alak felől igazolódik, ugyanis a vers általában gyakorító-tartós kontextust ad (mormolgattad, dűnynyögtél, tűnődtél), amelyből a révedeztél sem rína ki. 164