Török Gábor: Lírai igefüggvények stilisztikája - Irodalomtörténeti füzetek 85. (Budapest, 1974)
II. Líránk szabadon mozgó igei alapú szintagmái
tövű, de tárgyi vagy határozói kiegészítőt nem igénylő másirányú továbbképzés jelentéskörébe. Az áhítatoskodik ’vallásos cselekményt hajt végre, tartósan, ismételten ájtatos módon viselkedik’2 igére gondolok. Ebben a másiknál lappangóbb jelentésben az oxymoron még meghökkentőbb, megdöbbentőbb: a vallásos viselkedés és a hitetlenkedés, a kétkedés közti feszültség még beszédesebb. A két jelentésterület nem egyforma erősen hat ebben a versrészletben, de összefér, együtt hat a költemény jelentésszerkezetében. Megvan a magyarázata annak is, hogy miért nem használta a költő a kevésbé szokatlan, bár iktelenül mégis ritka és választékos áhítoz igét, amelynek szótagszáma és ritmusa azonos az áhítgat-tal. Az áhítoz(ik)nak meghatározott jelentése van, vonzatának elhagyása egyrészt nagyobb nyelvi zökkenőt okoz, másrészt kevésbé alkalmas a hasznos lírai többértelműség fent kifejtett tartalmainak a hordozására. Továbbá: az áhítozik, ez a patinás, több mint negyedfél évszázados ige épp választékos volta miatt nem alkalmas a költő állásfoglalásának hangulati közvetítésére sem. Az arzénes gyilkosok falujának válságát érti és érteti, átérzi és átérezteti József Attila: de az így cselekvő néppel nem azonosulhat. A friss gyakorító képzéseknek többnyire van valami könnyed, elaprózó, kicsinyítő és — megfelelő kontextusban — lekicsinylő hangulatuk. A halálra ítélt nem írogatja búcsúleveleit, még ha hosszan elgondolkodva, meg-megakadva írja is; nem eszegeti utolsó vacsoráját, még ha nagyon lassan megy is le a torkán; a régi idők daliás hadvezére sem álldogálhatott győztes serege élén, bármeddig állt is ott valójában; még a legfáradtabb tragikus hős sem mendegélhet, hacsak nem a népmesében.3 A lírai én az áhítg at ó népnek nem veheti komolyan a vágyálmait, áhítatát, hümmögő sóvár2 Vö. ÉrtSz. A továbbiakban a jelentések megadásakor nem idézem mindig külön. 3Vö. Kossá János: így írunk mi. Forum. Novi Sad, 1962. I. 96—97; 1. még Csűry Bálint: NyF. LXIII. 25, 27; Bárczi Géza: TA. 141, 149, 152, 157, 164 stb.; B. Lőrinczy Éva: KTSz. 92, 94; MMNyR. I. 338 — 9, 345, 346, 349, 350-51; stb. 31