Török Gábor: Lírai igefüggvények stilisztikája - Irodalomtörténeti füzetek 85. (Budapest, 1974)
II. Líránk szabadon mozgó igei alapú szintagmái
A kitép ige mindhárom szótárazott jelentésében három változóé függvény központja: nominatívuszi, akkuzatívuszi és elatívuszi kiegészítővel, tehát kitép valaki (vagy valami) valamit valahonnan (valamiből). A beszélt nyelvben az elatívuszi kiegészítő csak akkor maradhat el, ha az ige és főként megmaradt tárgya ráértéssel magába foglalja, például: „Ne tépd ki a Pista haját!” ti. a fejbőréből. „Az a kölyök kitépte a legszebb palántáimat” = ti. a földből. Ezt a ráértést az teszi lehetővé, hogy a tárgy és a határozó jelentése közt természetes kapcsolat van, az elatívuszi alakú névszó az akkuzatívuszinak a lételemét, természetes lelőhelyét, termőhelyét jelöli meg; vagyis ha az elatívuszi helyhatározó másodlagosan eredethatározónak is felfogható. A József Attila-idézetben a ki ne tépje mellől elmaradt a kezemből. Csakhogy ez a kiegészítő bármennyire redundáns is logikai szinten hol volna másutt a kitépendő író toll, mint kézben? —, a köznyelv grammatikája szerint mégsem maradhat el. A kéz nem termőhelye, lételeme a tolinak, az elmaradt kezemből helyhatározónak nincs lappangó eredethatározói árnyalata. Bizonyítsuk egy köznapi példával! A beszédhelyzet: fontos, rég várt levelet kapnak a szülők gyermeküktől. Egyikük izgatottan felbontja, hangosan olvasni kezdi. A másik a levél után kap: „Mutasd, hadd lássam!” — A levelet fölbontó és olvasó erre így szólhat: „Ki ne tépd már a fezemből!” A mondat igéjének tárgyas ragozása és a konkrét-egyedi beszédhelyzet a tárgyi kiegészítőt kitűnően pótolja. (Természetesen így már nem tartozik mondatunk a „jól alkotott mondatok” kategóriájába.) Nyilvánvaló, hogy a szituáció a határozót is pótolhatná, de a nyelvtan itt terjengősséget kíván meg. A szükséges határozói kiegészítés mellőzése a gyakorlati nyelvi érintkezésben nyelvhelyességi hiba volna. A költemény adott összefüggésében a vonzathiány művészileg hasznos többértelműséget teremt, olyat, amelyben a jelentések összegeződve, egymást fölerősítve szövődnek össze. Kétségtelen, hogy a költemény jelentésének alsó szintjén a homlokzaton az „emberi lényű” költőről és írótolláról van szó. „Költő vagyok” — ez vezeti be idézetün38