Török Gábor: Lírai igefüggvények stilisztikája - Irodalomtörténeti füzetek 85. (Budapest, 1974)
II. Líránk szabadon mozgó igei alapú szintagmái
kínálja a köznapibb külsővel szemben alkalmazott belső hely viszony indokolását: Ha nem szorítsz úgy kebeledbe, mint egyetlen tulajdonod, engem, míg álmodol nevetve, szétkapkodnak a tolvajok . . . A vers korábbi változatában még maga a költő is így fogalmazott: ,,Ha nem szorítsz vadul szivedre ...” A vadul módhatározó művészileg nem volt eléggé indokolt (1. a 3. sort: „álmodol nevetve . . .”). Az általa kifejezett érzelmi intenzitás azonban igen. Ezt kellett pótolni a föltehető kebeledre helyett választott illatívuszi alakkal. A költő ezzel még nem tör át a köznyelv korlátain, hiszen köztudomású, hogy nyelvünk gyakorta használ a logikus-értelemszerű külviszony megjelölésére belviszonyú ragokat (homlokába hull a haja, oldalba bök, fejébe nyomja a sapkáját, nyakába veszi a várost, beleütközik valamibe stb.).17 Ha valamivel ritkábban is, de az ellenkező jelenség is előfordul a magyarban ("befordultam a konyhám, a világon, stb.). Műelemzésben azonban nem elég erre hivatkoznunk. Egy példa József Attilától (A Dunánál. 1936. ÖM. II. 158): A Duna csak folyt. És mint a termékeny, másra gondoló anyának ölén a kisgyerek, úgy játszadoztak szépen és nevetgéltek a habok felém. ölében — volna a szokásosabb, ölén a logikusabb. A használt szuperesszívuszt azonban nem logikusabb volta magyarázza, még csak nem is csupán a felém rímkényszere. Egy korábbi tanulmányomban képegyeztetésnek neveztem el azt az eljárást, amelynek során a költő 17 Berbár Jolán: TörtMondt. 98 — 9, régibb irodalom ott; MMNyR. II. 178. — A nyelvtörténeti igazság kedvéért: a régiségben a kebel főnévhez többnyire belviszonyú ragok járultak. L. például Berzsenyi több versét. 4 49