Török Gábor: Lírai igefüggvények stilisztikája - Irodalomtörténeti füzetek 85. (Budapest, 1974)
II. Líránk szabadon mozgó igei alapú szintagmái
Jézus, kinek szállása sárga irha, heverő papírbarmok közt örül. . . Betlehem. 1929. ÖM. I. 17. Valójában a látszatra legközvetlenebb közvetlenség is közvetít: a kövér kazlak nem volnának ellenségesek, ha nem kellene mellettük éhen sorvadni, vagyis ha nem volnának magántulajdonban ! A Határ útjára zörrenő fák ijesztenek rá, ezért is22 úszik úgy tova, mint a pikkelyes hal. Csakhogy ez az út a vers valamelyik felsőbb jelentésszintjén már nemcsak ,,új korunk vénjei”-é, „kik elhagyták az omladó falut”, hanem a lírai hősé is, és nemcsak konkrét út, hanem életút stb. is. Vagy nézzük a késő őszi Fák&t! Valójában nem a sárrá ázó szántó barázdagerezdjei között állanak, hanem mellettük, rajtuk, fölöttük. (Vagy legalább úgy is!) Csakhogy ezek a fák csüggedtek, kisírtak, magányosok (7 — 8. sor): s nemcsak megszemélyesülnek, antropomorfizálódnak, hanem egyúttal fölidézik a kor csüggedt, magányos, megkeseredett férfiait (proletárokat vagy kispolgárokat, nincstelen falusit és távlattalanul nyomorgó városi költőt — egyaránt). Nemcsak a fák ragadnak a sárba, hanem az ember is. Az apadt mellű jelző nemcsak a ködöt emberiesíti meg, hanem belerajzolja a tájba a proletáranyát, elnyűtt feleséget is. Eönt vigasztalan eső és köd, lenn sár, és nemcsak lenn, hanem minden oldalról ez vesz körül! Ez a legutóbbi jelentésmozzanat fakad itt a jól megválasztott névutóból. Az 1929-ben már okvetlenül ateista József Attila semmiképpen sem azonosul — közvetlenül — a Betlehem Jézusával: de idézetünknek mégis van olyan tartalma is, hogy a magasrendű: méltatlan körülmények, korlátok közt létezik. S ezzel eljutottunk azokhoz a szemelvényekhez, amelyekben a között névutó teljesen közömbösnek látszik, vagyis az általa jelölt helyviszonyféle látszólag semmit 22 A pUckelylik iee teljesebb alkalmi jelentésére: Szabó Zoltán: Nyr. LXXXV. 288. 57