Török Gábor: Lírai igefüggvények stilisztikája - Irodalomtörténeti füzetek 85. (Budapest, 1974)
II. Líránk szabadon mozgó igei alapú szintagmái
(alszik) mellett nem annyira a szűkebben vett alany, hanem az alany jelzői bővítménye (holtra lankadt) teszi átmeneti kiemelő határozóvá. Érdekes a Tűz csiholója című Ady-vers e sora is: „Kényes bőrét gyáván nem óvja”. A gyáván mód- és állapothatározó a nem óvja alaptag mellett még nem kiemelő jellegű, azonban a „bőrét óvja” szerkezet felidézi a pejoratív hangulatú „félti a bőrét” szólást, és ez, továbbá a bőrét tárgy kényes minőségjelzője segíti a gyáván határozó átvedlését megkülönböztetőbői kiemelővé. A főmondatból hiányzó, mellékmondattal kifejezett mondatrésznek is lehet ilyen hatása: „Este van már, sietnek az esték | álnokul, mint a tolvaj öregség” (Babits: Ősz és tavasz között). Az álnokul a hasonlító jelzői vagy értelmezői mellékmondatának besugárzására közelít a kiemelőkhöz. Vagy a mellékmondatot kellene kiemelő jelzői hasonlító mellékmondatnak minősítenünk? Ugyanilyen probléma — következményes jelzői mellékmondat kapcsán: ,,. . . oly óvatossan, hogy minden fűszál | lágy leple alatt egyenessen áll. . . ” (Uő.: Esti kérdés). És ezek még aránylag egyszerű példái a környezet besugárzása okozta megkülönböztető —*■ kiemelő határozó módosulásnak. A határesetek értékelésének szétágazó problémáit egyetlen József Attila-i szemelvényen mutatom be: Lement a nap nyugaton, följött a nap keleten. Egyszerű ez, él az, aki eleven. Egyszerű ez. 1924. ÖM. I. 155. A nap természetesen nyugaton meg le, és keleten jön föl. Ha ezek a mondatok a köznapi, gyakorlati érintkezésben hangzottak volna el, továbbá ha az igei alaptag jelentésébe bevonjuk az alanyét is, akkor a nyugaton és a keleten kiemelő helyhatározóféle. De a versben minden megnyilatkozás túlmutat mondatainak gyakorlati hírtartalmán. A művészileg legfontosabb jelentéshéjon a vers nyugaton-ja és keleten-je már nem égtáj, hanem azt jelenti, hogy ’ott, 92