Trencsényi-Waldapfel Imre: Humanizmus és nemzeti irodalom (Budapest, 1966)
A Dunánál
rehozta: célzás a könyvnapi kötet címére („... mai magyarok”) az utolsó előtti versszak utolsó sorában. Értelmezésében sem elégedhetünk meg tehát létrejötte külső körülményeinek ismertetésével, az első megjelenés környezetéhez való viszonyának megállapításával. Bármily sokatmondó is az a tény, hogy a költő egy, a magyar történelem egészén végigtekintő tanulmánysorozat beharangozásának szánta versét, maga a vers túlnő az alkalmiságon; értelmezéséhez a szempontokat nem alkalmi környezete, hanem József Attila életműve szabja meg. Ennek az életműnek a távlatait nyitja meg mindjárt a bevezető kép: A rakodópart alsó kövén ültem, néztem, hogy úszik el a dinnyehéj. Alig hallottam, sorsomba merülten, hogy fecseg a felszín, hallgat a mély. Mintha szívemből folyt volna tova, zavaros, bölcs és nagy volt a Duna. A folyó, mint a történeti folyamat hasonlata, ott szerepel már a fejlődés gondolatával először birkózó Hérakleitos képkészletében. A Dunát bírja vallomástételre a magyar történelemről Ady (A Duna vallomása, Magyar jakobinus dala), sőt már előtte Eötvös József is: Duna, Mohács, Nándornál elfutó — Tán hazám könnye vagy te, nagy folyó? De József Attila nem irodalmi reminiszcenciákat elevenít fel, hanem saját gyermekkori emlékeinek mélyrétegébe nyúl le, mint költészetében annyiszor, éppen az 1956-os versekben, a Nagyon fáj darabjaiban különösen sokszor. Ebben az időben éli újra anyja temetését („... Csak ültünk ott, mi három árva, - kiki magában egyedül. ..”), a ferencvárosi proletárkonyhába nyit képzeletében („Ajtót nyitok. Meglódul lomhán a főzelék fagyott szaga ...”), s mikor felmerül benne a kínzó emlék, hogy gyermekkorában fát lopott a ferencvárosi pályaudvaron, az emléket nem tudja kívülről nézni: „A kis kölyök, ki voltam, ma is él - s a felnőttet a bánat fojtogatja. . .” Még ha nem is tudnánk a költő nővérének, József Jolánnak a visszaemlékezéseiből, hogy a gyermek Attila különösen szeretett a Duna habjainak játékában elgyönyörködni, ezeknek a verssoroknak a hátterében nem lehet rá nem ismerni a gyermekkori emlékre: a kis ferencvárosi „srác” az, aki a rakodópart alsó kövén ül, elnézve az úszó dinnyehéjat. S a dolgozó proletár és a prole292