Trencsényi-Waldapfel Imre: Humanizmus és nemzeti irodalom (Budapest, 1966)
A Dunánál
s a s2aporodás törvényében megadott biológiai halhatatlanság hitvallása után még nyomatékosabban: A világ vagyok, - minden, ami volt, van: a sok nemzedék, mely egymásra tör. A honfoglalók győznek velem holtan s a meghódoltak kínja meggyötör. Árpád és Zalán, Werbőczi és Dózsa török, tatár, tót, román kavarog e szívben, mely e múltnak már adósa szelíd jövővel - mai magyarok! Árpád neve, mely egykor egy nemesi romantika történelmi tudatát fémjelezte, éppoly kevéssé téveszthet meg, mint Werbőczi említése: ha a költő az egyik mellé a megfutott Zalánt, a másik mellé az izzó vastrónon megégetett Dózsát rendeli, éppen az ellen a nemesi történetszemlélet ellen emel vétót, melyet a maga kora „neobarokk” felfogása megújított. De az osztályharcos gondolat megtagadását is hiba volna ez „engesztelékeny” szimbólumok mögött felfedeznünk: József Attila itt is az osztály nélküli társadalom megteremtésére hivatott forradalom oldalán áll, mint mindig. Nem Werbőczi osztálya, illetőleg a mindenkori kizsákmányolok felé nyújt békejobbot a kizsákmányoltak nevében — „. . . nem oly becses az irhám, - hogy érett fővel szótlanul kibírnám, - ha nem vagyok szabad!”, hirdeti ugyanebben az időben -, hanem a szomszéd kisnépek felé a magyar baloldal nevében, ök azok, akikkel szemben már az is elegendő harcot jelent, hogy „a multat be kell vallani”, velük szemben oldja békévé az emlékezés a régi harcokat, s velük teremt közösséget a közös feladat: ez a mi munkánk; és nem is kevés. .. . rendezni végre közös dolgainkat, „Dunának, Oknak egy a hangja...” - tanította Ady, és ebben hangzik ki József Attila történelmi leckéje is... 295