Vasy Géza (szerk.): Fiatal magyar költők, 1969-1978 - Kortársaink (Budapest, 1980)
I. Bevezetőül
István, Mezey Katalin, Oláh János, Petri György, Szepesi Attila, Szöllősi Zoltán, Veress Miklós). Miként a költő-szerep változó helyzetére adott válaszokban, a hogyan kell verset írni? — kérdésére adottakban is ott munkál a szintézis lehetősége. Csakhogy a szintézis itt nem annyira egyfajta hagyomány megszüntetve megőrzését jelenti, hanem sokkal inkább a különböző verstípusoknak egyetlen típusban való egyesítését. Mindez persze korántsem jelentheti a stílusok sokféleségének az általában való megszüntetését, a szintézis csak egy-egy alkotóműhely eredménye lehet. Abban az értelemben, ahogy József Attilának sikerült ezt megtennie: a huszadik század első harmadának minden lehetőségét megismerve kialakította a maga szintézisét. Kérdéses persze, hogy a mai helyzet kedvez-e ilyenfajta szintézis létrejöttének, s hogy van-e erő valakiben hozzá. Módszertani szempontból mindenesetre József Attila példája látszik leginkább követhetőnek: a szocialista szemléletű, korszerű lírai világkép kidolgozásakor nála sohasem szakadt el tartalom és forma változása-fejlődése egymástól. Az első évtized a mérlegen A mérlegkészítés végleges semmiképpen sem lehet. Hiszen ki tudta volna pontosan megítélni mondjuk 1919-ben Babits, Kosztolányi, Tóth Árpád líráját? Míg ők addig a formanyelv kidolgozásában jutottak legelőbbre, a hatvankilences nemzedék idáig ebben alkotta a legkevésbé újat. Pontosabb is az összevetés, ha az Illyés—József Attila nemzedék a mérce a harmincas évek első felében. Nekik is a szintézist kellett keresniük a széttagoltság pillanatában. Hozzájuk képest bizonyos, hogy le van maradva az új költőnemzedék. Ám ha 27