Vörös Imre: Természetszemlélet a felvilágosodás kori magyar irodalomban (Budapest, 1991)
III. "Kertem nárciszokkal Végig ültetéd"
az a vers, amelyikben mind a négy, az eddigiekben tárgyalt motívumtípus összefut. A legfontosabb közülük a halálkerté, amelynek ábrázolási technikáját Horváth János óta „negatív festés’’-пек szokás nevezni. Ez a negatív festés azonban a természetnek nem csupán a már eltűnt szépségeit állítja elénk („nincs rózsás labyrinth”, „nincs már symphonia” stb.), mintegy a halál végső mozdulatlanságában, hanem ott van még benne az elmúlás tovább tartó folyamata is: a liget nem „elhervadt”, hanem „hervad”, díszei nem „lehullottak”, hanem „hullanak”, a bimbó nem „elvirult”, hanem „lassanként elvirít”. A dermedt mozdulatlanságba nehezebb volna beilleszkedni, mint egy ilyen csöndes folyamatba: e kettőnek egységben történő bemutatása teszi lehetővé a halálkertnek és a természetbe való elmerülés sztoikus eszméjének zavartalan összekapcsolódását. Közben egy-egy pillanatra •— mint az elveszített boldogság tűnő emlékei — fölvillan a szüreti öröm dalától harsogó mulatókért és a nektárt kínáló szerelem kertje is. A költemény expresszivitásához nagy ellentéteket átfogó kert-szimbolikájának harmóniába oldódó sokrétűsége is hozzátartozik. * Kiegészítésképpen csak utalni szeretnénk arra, hogy a kert-motívum legalább ugyanilyen fontos marad irodalmunk további korszakaiban. Hosszan lehetne vizsgálni ebből a szempontból például a Csongor és Tündéi vagy Az ember tragédiájál, de nem elhanyagolható a kert-szimbólum a XX. század magyar költészetében sem: Babitsnál, József Attilánál, Illyésnél, Takáts Gyulánál, Nemes Nagy Ágnesnél. Mindez azonban már túl van kitűzött célunkon, s további részletes tanulmányok tárgya lehetne. 7 97