Waldapfel József - Szabolcsi Miklós (szerk.): József Attila: Versek, 1922-1928 - József Attila összes művei 1. (Budapest, 1955)
1928
latiul, vagy éppen hibásan lenyomott) utolsó közlés. Ez alól kivételt tettünk egyrészt olyankor, ha valamely kézírásos vagy gépírásos forrás az utolsó nyomtatott szöveg további javításának bizonyult, másrészt ott, ahol a költő nyilvánvalóan csak a politikai nyomás miatt tompította a kifejezés forradalmiságát, nyíltabban osztályharcos jellegét, vagy éppen csorbította a gondolat forradalmiságát is. Ebből a szempontból különleges elbánást igényelnek a Medvetánc-ba fölvett versek, amelyek forradalmi mondanivalójának eltüntetése vagy veszélytelenné tétele a kiadásnak a költő burzsoá »mecénásaitól« szabott feltétele is volt. Érdekesen utal erre Hatvány Lajos Herz Henrikhez írt levele: (eredetije a Múzeumban) »Fő, hogy amit ir, költői legyen s hogy ne ütközzék paragrafusba ... A korrektúrát átnézem, s esetleg Vámbéry Rusztennnel is átnézetem, aki hazánk legóvatosabb duhajainak egyike.« Az ilyen elővigyázatossági rendszabályok alapján megjelent kiadást természetesen nem tekinthetjük olyannak, amely minden korábbi közléssel szemben a költő végleges szándékának megvalósulása. A Medvetáncban a mondanivaló és a kifejezés tompításától függetlenül végrehajtott stiláris-formai javításokat persze megtartottuk. Kétségtelen sajtóhibák s a ritmus és központozás szempontjából gondatlan közlések kiigazításában sok esetben támaszkodtunk az utolsó közlésnél kor ábbi kéziratra. A költő életében meg nem jelent verseket sajátkezű kéziratai vagy autográf gépiratai szerint közöljük, csak ilyenek hiányában támaszkodunk az eddigi közlések és kiadások szövegére, ezek közül mindig arra, amely közvetlenül és legpontosabban követte az eredeti kéziratokat. A címnélküli kéziratokból közölt szövegek fölé cím helyett a verskezdetet írtuk, zárójellel különböztetve meg a költőtől magától címül írt verskezdetektől. A versek ajánlását, kivéve, ahol a címzett személyétől a vers tartalma elválaszthatatlan, csak a jegyzetben közöljük, minthogy a kéziratokon vagy első közléseken szereplő ajánlásokat későbbi közléskor maga a költő többnyire elhagyta, néha meg is változtatta. Helyesírás szempontjából egységesen a jelenleg érvényben levő akadémiai helyesírást követtük (vö. A magyar helyesírás szabályai, tizedik kiadás, 1954.) kivéve, ahol a ritmus a hosszúságnak és rövidségnek a közkeletűtől eltérő megkülönböztetését kívánja meg, vagy ahol a költő nyelvének hangalakja egyébként eltért a köznyelvtől (pl. fújt, esső a korai versekben). A versközlés külsőségeiben (sorkezdet, interpunkció) egységesen a költő 1928-tól kezdve állandósult gyakorlatát követtük. A jegyzetek esetenként számot adnak eljárásunk részleteiről s feltüntetik az egyes szövegforrások eltéréseit a tőlünk közölt szövegtől — kivéve az alábbi eseteket : 1. Ahol nyilvánvaló és egyértelmű javítást diktáló toll- vagy sajtóhibával van dolgunk ; ezt általában csak akkor említjük meg, ha a közkeletű kiadásokba átment hiba tudatosítására van szükség. 2. Az í, ú, ű hosszúságának pótlását, elsősorban gépírásos vagy olyan kötetekben és lapokban fennmaradt szövegek esetében, amelyek szedése nem különbözteti meg a rövidséget és hosszúságot; ily esetekben, minthogy József Attila nyelvében a kéziratok tanúsága szerint kevesebb a hosszú hang, mint a köznyelvben, igyekeztünk kellő óvatossággal eljárni. 3. Az 1926-ig nagybetűs sorkezdésnek az 1926-tól kezdve mondatkezdet kivételével következetesen használt kisbetűssel való fölcserélését ; így járt el maga a költő korábbi versek minden ezutáni leiratában és közlésében. 360