Waldapfel József - Szabolcsi Miklós (szerk.): József Attila: Versek, 1929-1937 - József Attila összes művei 2. (Budapest, 1955)
II. Versek 1929-1937. Zsengék, töredékek, rögtönzések - 1937
Rög a röghöz Csudálkozunk az életen Mért hagytál el, hogyha kívánsz Sacrilegium Hűség Nyár volt [VILLÁMOK SZERETŐJE] Villámok szeretője És keressük az igazságot Hét napja Tanulmány fej A gondolkodó szonettje A bátrak Bosszúság Komoly lett már Milyen jó lenne nem ütni vissza Miért mondtál rosszat nekem Megfáradt ember Tavasz van ! Gyönyörű I [A LEGUTOLSÓ HARCOS] A legutolsó harcos Lopók között szegényember Szegényember balladája Szegényember szeretője Aki szegény, az a legszegényebb Sírdomb a hegycsúcson Juhász Gyuláról való nóta Harc a békességért Magyarok I., II. Egyszerű ez Itt egy fa, ott egy fa Éjjel Mindent hagyok A csoda [NEM ÉN KIÁLTOK] Forduló A számokról Jövendő férfiak Karácsony Üvegöntők Ti jók vagytok mindannyian Imádság megfáradtaknak A kutya Kiáltunk Istenhez Ki verné fel lelkűnkben a lelket? Gyémánt Szép nyári este van Kövek Érzitek-e ? Lázadó szentek Jónál jobb Koldusok I., II., III. [A MŰVÉSZET HÁROM ARCA] Minden rendű emberi dolgokhoz Művészet az emberek között Igaz, őszinte búcsú A verseket József Attila a következő utószóval zárta : »Alleluja, végre elindul ez a könyv. Végre megszabadulok tőle. Végre nem bennem lesz, hanem messze, messze tőlem, kinn a világban. Idegen lesz és csinálhatom a mást, az igazabbat. Megölöm ezt a kísértetet. Mit akar? Most, hogy kidobom magamból ezeket az írásokat, követelő, üres tér marad bennem új, szebb, szeretőbb csillagzatok után. Hegyre kell menjen az, aki a világokat termő fáról szakítani akar. S én érzem, hogy hegy nő alattam, de bizonyos is, hogy hegy nő az alatt, aki kidobálja magából a nehéz, megkövesült sírásokat és azt mondja : Én nem azért jöttem, hogy bőgjek, hogy buzdítsak, hanem hogy tegyek. Egy mindannyiunknál szociálisabb ember szinte csak sejtett alakja lebeg a szívek fölött. Kell, hogy reá rakjam húsomat és beleágyazzam csontjaimat. Hogy ez nem »művészet«? Hát akkor fütyülök a »művészetre«, én többet akarok, én azt akarom, ami kell. Érik a fény, a Metaars. Szeged, 1924. karácsony szombatja.« 487