Waldapfel József: Szocialista kultúra és irodalmi örökség. Tanulmányok, glosszák, kritikák (Budapest, 1961)
Kis írások József Attiláról
3. Kiszomboron Nyár vegén néhány napot Makón és környékén töltöttem. Nem volt más célom, mint hogy kissé magamba szívjam ennek az előttem még ismeretlen vidéknek sajátos levegőjét, lássam kukorica- és hagymaföldjeit, tanyáit és utcáit-tereit, beszéljek néhány emberrel, köztük azokkal, akikről tudjuk, hogy még ismerték József Attilát. Csak hangulati előkészítésre gondoltam azoknak a verseknek teljesebb megértéséhez, amelyek során a nagy költővé érett. Semmiféle részletkutatás, új nyomok keresésének szándéka nem vezetett. Tájékozódásomban segített Péter László, a távozása óta központi szervek és helyi hatóságok értetlensége miatt sorvadozó József Attila Múzeum szervezője, a makói és szegedi évek szorgalmas kutatója. Közös beszélgetéseink néhány eredményéről ő számol be a helyi sajtóban. De úgy érzem, van távollétében szerzett tapasztalataimnak néhány olyan mozzanata, amely érdekelheti a költő minden hívét, az egész nemzetet. Az egyik kérdés, amelyet ezúttal szóvá akarok tenni, a Murvai-,,legenda” hitelessége. Murvai József szocialista foltozó szabóról és József Attila diákköri világában való szerepéről József Jolán csak a felszabadulás után az ifjúság számára írt regényes életrajzban (A város peremén) beszélt, s ezért vannak, akik az egészet hajlandók a proletárköltő korai tudatossága „vonalas” igazolásának szándékából eredő kitalálásnak tekinteni. Szántó Judittól tudtam, hogy Murvaiékra József Attila legnagyobb diákköri szerelnie, Gebe Márta, az internátus egykori igazgatójának leánya hívta fel 1948-ban József Jolán és Judit makói látogatása idején a figyelmet. A család néhány tagjával és szomszédjával való beszélgetéseim során még élesebben rajzolódott ki a makói munkásmozgalom 1952-ben meghalt derék harcosának alakja. Éppen 1920-ból való fényképét is kölcsönkaptam idősebb fiától: kicsit Arany Jánosra emlékeztető alföldi magyar. Koránt293