Zsilka Tibor: Stilisztika és statisztika (Budapest, 1974)
Mérések a szöveg fonetikai, ritmikai és morfológiai szintjén
alávetni a magyar jambusi és trocheusi verselés időmértékes voltát. Megállapítottuk, hogy a költemények versmértékét az utolsó előtti szótag alapján lehet identifikálni, amely a metrum szabta követelményeknek a vizsgált költeményekben mindig eleget tesz. Eszerint hogyha jambusversben az utolsó előtti szótag páros, akkor ez következetesen hosszú, a trocheusi sorban viszont rövid. Ellenben ha az utolsó előtti szótag páratlan, akkor ez jambusversben mindig rövid, trocheusi sorban viszont hosszú. A szótagtípus vizsgálata arra derített fényt, hogy a KVK szótag a leggyakoribb szótagunk. Frekvenciája az expresszívebb költeményekben emelkedik (József Attila). A rövidebb, ritmusosabb versekben e szótag előfordulása némileg csökken. A szóhosszúság a magyar költészetben is a szöveg zeneiségének és ritmusosságának a függvénye. A költői szövegek depoetizálása a XX. században azt eredményezi, hogy a szavak átlagos hosszúsága állandóan növekszik. Ugyanakkor érdekes, hogy azoknak a költeményeknek az entrópiája szélsőséges értékű, amelyek ritmikailag vagy nagyon relevánsak, vagy a hagyományos ritmust felbontják, semmibe veszik. Mindkét esetben a szöveg szokatlan struktúrája okozza, hogy szervezetlenséggel, a feltételezett "normától" való elhajlással van dolgunk. Hasonló következtetést vonhatunk le a szabad vers átlagos sorhosszúságának eredményei alapján is. A felfelé vagy lefelé való nagyfokú eltérések közvetlenül mutatják a szöveg strukturáltságának váratlan voltát. Hogyha a variabilitás nagyon alacsony, akkor a sorhosszúság következetes rekurrenciáját tapasztaljuk még abban az esetben is, amikor az átlag fölöttébb magas (pl. Mesteremberek). Magasabb variabilitás esetén viszont a költői szöveg funkcionális depoetizálásának a törekvése nyilvánul meg, vagyis a költői struktúra innovációja, kompozíciójának, versrendszerének aktualizálása. Ez a költői nyelv innoválódásának a módja, egyik lehetősége. Ami a szófajok matematikai elemzését illeti, vizsgálataink a XX. századi költészet egyféle statisztikai modelljének a megszerkesztéséhez vezetnek. Noha eredményeink kisebb korpusz felmérésére épülnek, mégis kiindulhatunk belőlük, hogyha egy meghatározott költemény morfológiai összetevőit akarjuk megvizsgálni. Főleg akkor, ha a stílus mibenlétét a szöveg alkotóelemeinek egyedi disztribúciójából magyarázzuk. Ennek következtében a modelltől való jelentősebb eltéréseknek jelezniük kell a szerző vagy a költemény stílusának funkcionálását, funkcionális "irányulását". Például a melléknevek magas százalékaránya egzakt bizonyíték arra, hogy nemcsak Tóth Árpád, hanem Weöres Sándor költeményei is impresszionista hangvételűek. Ez azt jelenti, hogy a matematikai eredmények elméletileg is igazolják mindazt, amit ugyan intuitíve is érzünk vagy éppenséggel csak feltételezünk, de megfelelő tudományos érvek híján meggyőzően bizonyítani nem tudunk. Ennélfogva a statisztika megfelelő bizonyítékokat bocsáthat rendelkezésünkre. Ezért tekintjük a statisztikai módszert gyümölcsözőnek az irodalomtudomány és a stilisztika számára. 75