András Tibor: Történeti festő a XX. Században. Sümegi György elemző tanulmányával (Budapest, 2017)

András Ferenc: Néhány adalék András Tibor történelmi festményeihez

Takács Sándor megemlíti, hogy a török uralom idején a csaták után gyakran arra sem volt idő, hogy az elesett hősöket tisztességesen eltemessék. Ezt jeleníti meg a nagyméretű, részletesen kidolgozott festmény. Ez azonban csak az első, a felszíni értelmezés rétege. Második gondolati síkon a kép Trianon tragikumát fejezi ki, amit a halottakra uszuló farkasok és dögkeselyűk jelképeznek. A harmadik: András Tibor nagyon jól ismerte a görög-római kultúrát, és az ókori világ erkölcsi felfogását. Evidencia volt számára, hogy a halottakat tisztességesen el kell temetni, bárki is légyen az, a barátod vagy az ellenséged, jó ember vagy rossz ember; tisztességgel el kell temetni, pusztán azért, mert emberi lény. Ezt az ősi törvényt sértette meg az orosz segítséggel újraéledő barbár rezsim. Apám nagyon jól tudta, hogy számos forradalmár, számos szabadságharcos emberhez méltatlan körülmények között lett elföldelve. Műve har­madik jelentésrétege a felháborodását tükrözi. Cimiterium Hungáriáim (Magyar temető) (1962?), olaj, vászon, 138 x 193 cm Túlélők (Pogány perzselte pór tanya) (1970?), olaj, vászon, 158 x 193 cm Ez a kép jól mutatja András Tibor több kérdésben ellentmondásos történelemszem­léletét: „Két pogány közt, egy hazáért." András Tibor tisztában volt Habsburg kirá­lyaink országépítő érdemeivel, jelentőségével. Ez a kép ennek ellentmondva a kurucos, Habsburg-ellenes szemlélet jegyében mutatja az égbolton hazánk fölé sötét árnyat vető kétfejű sast, miközben az ország javait jelképező jószágokat a török hajtja el. A szalmán egy öreg, haldokló nagyapa fekszik, a kép bal szélén a jövő reménységét jelentő újszülöttet táplál édesanyja, középen pedig nagyobbacska unokák kardot emelve készülnek a jövő harcaira, a kép jobb szélén férfiak beszélgetnek, ki tudja, miről. Különös, nyugtalanító színek uralkodnak a képen, az égbolt tónusa közeledő viharra utal. A távolban kihalt a táj, nem látszanak távlatot mutató dombok, hegyek vagy épületek. Hetu Moger (Gyászmagyarok) (1973), olaj, vászon, 73 x 100 cm A hagyomány szerint a kalandozó magyarok 955. évi augsburgi csatája után a győztes szász seregek minden támadót megöltek - hét magyar harcos kivételével. Őket meg­csonkítva küldték vissza országukba, figyelmeztetésként. Nevezték őket gyászmagya­roknak, gyászvitézeknek, hétmagyarnak. András Tibor csak ezt a történetet mesélte el látogatóinak, valahányszor a képről mesélt. Még szűk körben sem indokolta meg soha a témaválasztását. A képet szemlélve nyilvánvaló ellentmondásban van a történet atavisztikus jellege a megvalósítás eredeti, modern stílusával. Ugyanakkor rendkívül jól megkomponált a festmény. A képen a fehér szín dominál, a gyász színe. A kép közepén nehezen olvasható székely rovásírással újra oda van írva a kép címe latinul (hetu moger = hétmagyar). 74

Next