Asperján György: És mégsem mozog a föld. Regény (Budapest, 2001)
nem érdekei... ez mindenkinek a maga ügye, és főieg a maga titka. - Nekünk egymástói is féinünk keii? - Miért nem disszidáitái? - És te? - Az édesanyám miatt. Ha nem betegeskedik, akkor eimentem voina. - És elmehet egy egész ország? - Itt maradtam. — Én azért nem mentem ei, mert... Petőfi sem ment ei, József Attila sem ment el, ők csak a nemzettel lehettek a nemzetéi... a biztonságból ugatni, adni a jó tanácsot, idézni Babits szép verssorát... miért mosolyogsz? - És te mondod, hogy nem hiszel? - Magamban. - Aki csak magában hisz, annak nem olyan fontos sem a nemzete, sem az, hogy a nemzeté legyen... Látod, én kevesebb vagyok, talán azért is mert a nemzet emberekből áll, ilyenekből is, meg olyanokból is... és különösen éjszaka nehéz megbirkózni a gondolattal, hogy messze van a lakástól a közös WC... Kint talán már egy olyan kollégiumban élnék, ahol a szobához zuhanyozó és WC is tartozik... és aki így gondolkodik, lehet, hogy magát jobban szereti, mint a nemzetét, de én ilyesmin sose gondolkodom, nekem mindennél fontosabb, hogy az édesanyám mellett lehetek... és naponta imádkozom Istenhez, hogy segítsen az elképzeléseim megvalósításában. Gondold el, ha minden úgy megy, ahogyan szeretném, és ha szerencsém is lesz, még kilenc-tíz év szüntelen tanulás vár... De hát olyan gyorsan elszalad tíz év. - Anna keskeny, erős kezét nyújtotta oda Lajnak, és kicsit lomha járásával befordult a házba. Laj utána nézett, arra gondolt, itt ment be éveken át Babits Mihály, egy ilyen házzal kellett beérnie, miközben Magony már többre vitte, fényben él, a lakásából messzire lát, talán majd beutazza a fél világot... és neki még arra sincs reménye, hogy egyszer talán egy ilyen házban lakása, nyugalma legyen. A Kálvin téren jobbra fordulva elsétált a Nemzeti Múzeum előtt, megnézte a sötétben kényelmesen üldögélő Arany Jánost, aki - megérdemelten - látványos szobrot kapott a nemzetétől, miközben József Attila semmit, és Babits is csak azt a silány kis emléktáblát, és újra eszébe jutott a nyugtalanító verssor: vétkesek közt cinkos, aki néma. Aki viszont kinyitja a száját, azt letartóztatják, talán bíróság elé állítják, talán elítélik, a némák pedig a cinkosság nem is olyan különösen nagy terhével békében éldegélnek. És ha ő kinyitná a száját, mit kellene mondania? És Babits vajon kinyitotta a száját, vagy ő is csak jó tanácsokat adott? Petőfi nem hallgatott, és belehalt. József Attila sem hallgatott, és ö is belehalt. Áthűlve igyekezett kedvenc bázisára. A sütödében meleg volt. Vágott egy szelet kalácsot, leült a radiátor elé, hátát a meleg bordázatnak vetette, komótosan eszegetett és merengett. Jól érezte magát a zavartalan magányban, és szinte sajnálta, hogy el fog innen menni. Ez kavargóit benne, amikor egyszer csak a kesze-kusza gondolatok között ismét megjelent Babits verssora. For-330