Asperján György: És mégsem mozog a föld. Regény (Budapest, 2001)
cán, mindenki igyekezett a házak tövében haiadni. A Rókus kápolna tornyát egy lövedék iekaszáita. A két napja ott iátott holttesteket valaki a kápolna tövében egymásra halmozta, talán hogy ne legyenek útban. Laj egy darabig bolyongott, amíg a portára talált. Nem volt kimutatás az utcáról, vagy a harcok színhelyéről bevitt sérültekről. A portás a sebészetre irányította. A széles folyosón is betegek feküdtek. Az egyik nővér végre szóba állt vele, és elmondta neki, hogy elvileg a Kossuth térről is vihettek hozzájuk sebesülteket, hiszen 25-én elég sokan kerültek be a kórházba. - Nem tudok ilyen nevű betegről, ilyen itt nálunk biztosan nem fekszik, de van, aki már a mentőautóban meghalt vagy kevéssel azután, hogy beértek vele. - A nővér javasolta, menjen le a proszektúrára, megmutatják neki a halottakat, és már az is valami, ha nincs köztük, akit keres. A proszektúrán egy hatalmas, kövér férfit talált, nagy hasán véres köpeny feszült, megjelenése Lajt böllérre emlékeztette. Éppen ebédelt, egy vájdlingból pörköltet kanalazott. Homlokán izzadtságcseppek fénylettek. Furcsán dadogva beszélt. - Jól teliraktam macskapöcsű paprikával, erős, mint a rosseb. Ez kétszer csíp. - Laj elmondta, kit keres. A férfi megtörölte kopasz fejét. - Persze, gyere, megmutatom őket, gyere nyugodtan... Azt mondod, 19 éves lány? Van itt olyan is. Van itt mindenféle. Némelyiket nem könnyű felismerni. Tüdőlövése volt?... Nem vizsgálom, ki mitől hunyt el... na, itt vannak, aztán amint lehet, elviszik és eltemetik őket, mert kell a hely.... - Kinyitott egy ajtót. - Tessék, nézd meg őket nyugodtan, én rögtön jövök, csak elhűl az ebédem. - Laj belépett a neonnal megvilágított boltíves terembe, ahol a hideg padlón sorban feküdtek a halottak. Még néhány nappal korábban, ha arra gondolt, hogy egyszer majd ö is meg fog halni, heves szívdobogást érzett, és legszívesebben kirohant volna ebből az ostobán megteremtett világból. És most itt feküdtek előtte a véletlen ügyeletes áldozatai. Egyedül volt velük. Egyedül a neon kísérteties fényében az elképzelhetetlennel, az elmúlás első fázisával. Eszébe jutott József Attila versjátéka: Én ашм/ой, /mgy g/nuííoL Minden arcot megnézett, és már a tizediknél ráébredt, hogy a halálban mindenkinek egyforma és mégis különböző az arca. Az egyformaságot a sápadt mozdulatlanság adta, de nyugalmat egyiken se látott, csak fájdalmat, méltatlankodást vagy éppen vicsorító dühöt. Sok halott volt. Egy fekete, hosszú hajú lány meztelen feküdt az öltözött vagy lepedőbe csavart holtak között. Véraláfutásos jobb mellén, közvetlenül mélybarnává ráncosodott kicsi mellbimbója fölött véres lyuk éktelenkedett. Laj összerezzent, amikor a kövér boncmester megszólalt mögötte: - Ez is tüdőlövés, már műteni akarták, amikor meghalt. - Lajnak feltűnt, hogy milyen dús a lány 83