Beke József (szerk.): Radnóti-szótár. Radnóti Miklós költő nyelvének szókészlete (Budapest, 2009)
Tájékoztató
TÁJÉKOZTATÓ 7 A száz éve született Radnóti Miklós a XX. század magyar lírájának igen jelentékeny, egyéni hangú képviselője. Tévedés lenne csupán az embertelen korszakban végigélt tragikus és rövid sorsából levezetni jelentőségét, ám ugyanakkor az is bizonyos, hogy az őt körülvevő szörnyűségek művészi ábrázolása aligha valósult meg más alkotónál ilyen magas költői színvonalon az egész világirodalomban. Megdöbbentő paradoxon a külső világ mélységeinek és az alkotás művészi magaslatainak együttese utolsó verseiben. Mindez csak úgy jöhetett létre, hogy a költői tehetségnek, tudatosságnak, fegyelmezettségnek már birtokában volt, amikor körülötte a világ fokozatosan elsötétült, egyre kilátástalanabbá, majd teljesen reménytelenné vált, s ő e folyamat kényszerű elszenvedőjévé és költő-krónikásává lett. A vészkorszakban született versei örök mementóként szolgálnak a mindenkori ember számára: soha többé! Az ifjúság szertelensége, a pályakezdés iránykeresése után lassanként alakult ki a költő sajátos, letisztult hangja, amely ma már klasszikusként hat. Eredménye ez annak a tudatos törekvésnek, amely indulásától fogva jellemezte: a nyelvi kifejezésmód mesterévé akart válni, magát „a ritka és nehéz szavak tudósá”-nak nevezte. A Radnóti pályáját a művészi csúcson lezáró megdöbbentő vég óta ugyan még csak jó fél évszázad - az ő szavaival: „pille idő” - telt el, de a magyar sors bőséges fordulataival együtt nyelvünkben is változások jelentek meg. Ez a szótár a maga eszközeivel hozzá szeretne járulni ahhoz, hogy a költő műveinek gondosan kimunkált nyelvezete, kifejezésmódjának minden eleme, finom célzása ellenállhasson a múló idővel arányosan jelentkező nyelvi változásoknak, s eljuthasson mai és kései olvasóihoz. Hiszen Radnóti nemegyszer utalt arra verseiben, hogy a jövőnek ír: „az új falak tövében felhangzik majd szavam”, s töretlenül bízott abban, hogy e szavakat „megértik / nagyranövő fiák és leányok”. Reménysége - mondhatjuk - beteljesedett, bizonyítja ezt az a felmérés, amelyet halála után egy emberöltővel középiskolás korú fiatalok között végeztek. Az eredmény: több mint hétszáz gyerek közül a legtöbben a Nem tudhatom...-ot tartották legkedvesebb versüknek, s a legtöbbször emlegetett költők között Petőfi és József Attila után Radnóti állt a harmadik helyen (Legkedvesebb versem 154). A mai fiatalok - szerencsére - sok mindent nem értenek már a XX. század első felének, különösen a II. világháború korszakának szóhasználatából: a „láger”-t, de talán a „csendőr” szót sem ismerik, még kevésbé tudják, miért „tollasán” jártak azok; számukra a „személy harmadik” kifejezés aligha a legolcsóbb vonatjegyet jelenti; de hogy valami egészen egyszerű dolgot vegyünk: hol van ma már a Nem tudhatom...-beli „bakter”, aki a sínek mentén kezében piros zászlóval „üzen”? Vajon tudja-e a mai olvasó, milyen „glóriák”-ról van szó a Tápé, öreg este c. versben, s hogy kerül „ózon” a metróba (Paris), asszociál-e valamire a „bölcsrekókadt” kifejezés olvastán (Veresmart)! De az említetteken túl azért is szükségesnek látszik Radnóti szavainak magyarázata, mert e költészet egyik legfőbb alapvonása az aktualitás abban az értelemben, hogy verseiben igen gyakoriak az egy-egy élményhez kötődő, konkrét eseményt és személyt érintő kifejezések, s e tények és személyek ismerete nélkül ezek a művek csak felszínesen, I