Benedek Katalin: Művészek és alkotások 2. (Budapest, 2007)
Régóta már, hogy zavarossá feszült világunkban félvállról vesszük az emberi, művészeti értéket. Főként igaz ez saját, magyar értékeink sorsára. Nem ismerjük, nem őrizzük meg, hagyjuk elkallódni... Különösen így bánunk képző-művészeti értékeinkkel, számos művészünkkel. Benedek Katalin ismeri ezt az állapotot. Következtetése azonban egyszerű, s ezt a kötetben foglalt írások mindegyikében nyomon követhetjük. Persze, ehhez a szerzőnek érzelmi és értelmi energiákat kell megmozgatnia. Honnan veszi ezt az energiát? Talán éppen írásainak témájából: a műalkotásokból. A művészettörténész szerző ugyanis hozzálát a számontartott és az elfeledett, sőt, az egyenest sutba dobott értékek számbavételéhez. Ritkán látogatott tájakra vezeti el az olvasót. Hiszen Kárpátalja például olyan, mintha nem is létezne a magyar képzőművészeti élet térképén... Más írásokban évek, évtizedek óta nem emlegetett művészek világához találunk: Nuridsány Zoltánhoz, Pituk Józsefhez vagy Járitz Józsához... Egy-egy ma élő, figyelemre méltó alkotó révén szellemi életünk egykori, valódi nagyságait hozza közelebb (Párkányi Raab Péter szobrával Balassi Bálintot), vagy bányássza elő a buta feledés mélyéről (mint Szabó György bronzportréja kapcsán a nagytudású Karácsonyi Jánost). És Benedek Katalin számára steril siránkozás helyett mindez feladat. A Művészek és alkotások második kötetének lapjain is, a világ legtermészetesebb módján, szinte kéz a kézben vezet elő elhunyt és élő magyar alkotókat. Közösségük az 6 előadásában természetes együttlét: az érték élő ereje. Okkal süvít a panasz, hogy nem ismerjük, nem becsüljük eléggé képzőművészetünket. Ez a két kötet hozzájárul, hogy megtehessük.