Benedek Katalin: Művészek és alkotások 2. (Budapest, 2007)
„Festőnek tekintem, nem holmi festőnőnek…”
Véleménye szerint a természetelvű festészetben a rajz annyi, mint íróember számára a gondolat. Ezért a lényeges jegyeket hangsúlyozva, elhagyja a natura esetlegességeit. Mondanivalója következetesen ember- és természetközpontű volt. Az 1920-as évek végére már hagyományokkal rendelkező expresszionizmus a közlés, a kifejezés intenzitásában érintette a festőt. Művészete egészén azonban a francia iskolázottság hagyott maradandó nyomot. Kifejezésmódjához és temperamentumához közel állt. Az a mértéktartás, ami még a Vadak munkáiban is fellelhető, számára hiányzott az expresszionizmusból. A kubizmus kellékei is felvillannak művein, ám kerülte a szerkezetességet. A mesekönyvbe illő látványt nyújtó városka, Wertheim am Main újabb feltöltődést jelentett alkotói fantáziájának. Olajképeket, pasztelleket, rajzokat készített a domboldalról, várromról, a Tauber folyó partjáról. Ez a sajátos világ majd néhány évtizeddel később Szentendrén újraértelmeződik. E néhány év alkotói vallomásaival 1923-ban, a Helikon Galéria tárlatán ismerkedhettek meg az érdeklődők. 1924-ben a művészházaspár hazatér Budapestre. Nyaranta kedvteléssel dolgoznak Nagybányán, télen Párizsban. A varázslatos bányavároska már 1918-ban feltárult Gráber Margit előtt, s akár férje, Perlrott Csaba Vilmos, 6 is örök visszatérő lett. Érzékeny kolorittal vitte vásznaira a Veresvízre vezető utat, a Zazar partját, ihletett szénrajzain a vidék tájformái bukkannak elő: Zazar-parti házak, Nagybányai utca, Veresvíz, Nagybányai házak. „Azok közül a városok közül, ahol megfordultam, Nagybánya nőtt legjobban a szívemhez. Sokszor feltűnik emlékezetemben a nagybányai halottak napja és a Kereszthegy tövében lévő temető a kék alkonyaiban, gyertyafényben... A hosszú estéket barátainkkal: Jándi Dávid, Korda Vince, a Mund házaspár, Kmettyék társaságában töltöttük.” Rendszeres párizsi látogatásai révén Cézanne és az akkori kortárs festők eredményeit, leszűrt tapasztalatait építette munkáiba. Végzetes túlzásoktól, szélsőségektől mentes festői fegyelem és etikus alázat a művészet iránt: mindez ott rejtezik Gráber Margit talentumában. Ott, a „festészet fővárosában” úgy találta, hogy hazaérkezett. Itt készült városképrazjai előhírnökei az 1930- as évek eleji szentendrei munkáknak. Példa rá: Saint Étienne du Mont. „Az Hőtel Notre-Dame-ban vettünk ki szobát, szemben a templommal, ami férjem kedvenc festői témája volt. Rengeteg főiskola működött Párizsban. Mielőtt bementünk a Dome kávéházba, csekély összeg lefizetése ellenében valamelyikben aktot rajzoltam.” - meséli a tartalmas évekről. Czóbel Béla, Diener- Dénes Rudolf, Kmetty János és más jeles festők mellett József Attila is feltűnt asztaluknál. A 22 éves költő modellt ült, „aki szegénységét olyan könnyedén viselte, mint egy álruhás királyfi a rongyos köpenyét... Az arckép, amit abban az időben festettem róla, akkor nagyon hasonlított rá, bár a köztudatban egy egészen más külsejű Attila él. Később bajuszt növesztett, az arca megnyúlt és elszomorodott” - idézi fel a történetet. Gráber Margit Le Fauconnier iskolájában képezte magát és sokat dolgozott szabadon is, a Szajna-parton, elmerülve a párizsi utca színes forgatagában. A város levegője a legkülönbözőbb művészi áramlatoktól vibrált. О azonban Renoirt csodálta. 1926-ban, amikor Scheiber Hugóval, Szo-43