Bodnár György: Párbeszéd az idővel. Válogatott tanulmányok, esszék, kritikák (Budapest, 2009)
Változatok a modernségre
BARTÓK ÉS A NYUG AT-MOZGALOM A magyar esszéírók és kritikusok már a két világháború közötti évtizedekben is sejtették, hogy Bartókot a szellemi rokonság erős szálai fűzik legnagyobb magyar írótársaihoz. Egészen az utóbbi időkig azonban csupán a hasonlatok és utalások jelezték, milyen kincseket ígérne ez a rokonságkutatás. Az irodalomtörténetben a József Attila-kutató Szabolcsi Miklós kísérelte meg először, hogy kiemelje Bartók alakját a történeti háttér díszletei közül, s érzékletes közeibe hozza hatását, nagy alkotóink szándékainak közösségét, ihlető erőinek azonosságát. De - éppen az esszészerü utaláson túllépő igény logikáját követve - már akkor arra a felismerésre jutott, hogy „Bartók műve jellegét és egyénisége kiformálódását tekintve az előző nemzedékhez tartozik; ahhoz a nagy nemzedékhez, amelyet a magyar irodalomban leginkább Ady neve jelképez. A század elejéről hozza magával azt a társadalmi radikalizmust, a humanizmust s az európai látókört, amelynek hűséges őrzése annyira fölébe emeli kortársainak”. Valóban: Bartók legközelebbi rokona az, aki hozzá hasonlóan érzi és érzékelteti az ember helyét a mindenségben, aki vállalja a pokoljárást, akinek diszharmóniái a felbomlást és a kétségbeesést, a betegségnek és a magánynak, a barbárságnak és a züllésnek torzító hatását ábrázolják, s aki vágyja és keresi a harmóniát. Érthető hát, ha szellemi társai között elsősorban Adyra figyelünk fel. S a körülötte szerveződő táborra: a Nyugat-mozgalomra. Már a folyóirat tartalomjegyzéke is vallomáserejű. Amikor a Nyugat megindult, Bartók már maga mögött tudhatta a Kossuth-szimfóniát, elindult népzene-felfedező útján, s megírta első műveit, melyeket évtizedek múlva is magáénak vallhatott. Körülötte a konzervatív kritika tiltakozása zajlott, az elszigetelődés és a magány fenyegette. Helyzete az új versekkel fellépő Adyéhoz hasonlított. S ekkor szólalt meg mellette a Nyugat. Úgy, ahogy nagy költője vitáiban: szenvedélyesen, a közös ellenfelet támadva, s a közös ügyet védve. Ekkori zenekritikusa Csáth Géza volt, a folyóirat tragikus sorsú novellaírója. Már az első fél évben portrét rajzolt Bartókról, s ettől kezdve rendszeresen figyelte kiadványait, koncertjeit. Igaz, nem hangsúlyozta vagy talán nem is látta világosan azt a fordulót, melyhez éppen ez idő tájt érkezett a fiatal zeneszerző. De meghallotta az új hangot, s megsejtette az új és rokon szándékot. Később a folyóirat túljut a társat találó első örömén, s nem elégszik meg a csatározás eszközeivel: a Bartók-kritikák ügye szaktudósok kezébe kerül; Kodály Zoltán, Molnár Antal, Péterfi István, Tóth Aladár és Szabolcsi Bence elemző írásai jelzik a mozgalom elmélyülő kritikai igényét. Ezek a tanulmányok és kommentárok ma már az általános magyar Bartók-irodalom értékes részei, de még mindig sejtetnek valamit a közlő fórum szándékaiból is: irányuk, szemléletmódjuk és igényességük aNyugat-ot is jellemzi. Az így kirajzolódó képhez szervesen illeszkednek a Nyugat-Ъап közölt Bartók-müvek: az Allegro Barbaro, a Három őszi könnycsepp című megzenésített Ady-vers s A csodá-222