Bodnár György: Párbeszéd az idővel. Válogatott tanulmányok, esszék, kritikák (Budapest, 2009)
Indulás és kiútkeresés a szocreál korában
találva meg az elődök humanizmusának elvontságában. Ugyanakkor az ö magányosságában nem az említett alkotók el nem nyert édenének fájdalma sír, hanem az elvesztett emberi harmóniáé. S ez sohasem hagyja felmagasztaltatni költői válságát, mindig erőt ad ahhoz, hogy - ha jogaiba visszaállítani még nem is tudja - a müvek mögé vetítse a teljes élet, a teljes „emberi” ábrázolásának vágyát. Ez a lélekállapot sajátos kettősséget ad költészetének. Már azonnal érezhető jellemző törekvése - a korszerűségre, nagy arányokra való törekvés - is ellentétes érzéseket kelt az olvasóban. Megragadja az élet végső kérdéseinek mély átélése, elkápráztatja az a magaslat, amelyről a költő bemutatja az emberi világot, s ugyanakkor tiszta, földi szemmel tud széttekinteni, mert az új, hatalmas távlatok mögött ott érzi a valóságot, az „isten agyát is felépítő” embert, „ki új bolygót rak az űrbe anyaggá higgadó tudatából, s atomtűzzel fellövi magát majd”. Ritkán megélt élményekkel lepik meg a Tanya az Alföldön kristálykeménységű és tisztaságú impressziói: a halni készülő öreg parasztok arcképének vázlata, az ágy előtti kapca, a rongyos bakancs, a falon lapuló kivágott újságkép odavetett színeivel elénk varázsolt tanyai szoba, s mindennek csodálatos eggyé teremtése a vers mélyén meghúzódó gondolati mondanivalóval. Mindez egy egyetemes költészet kialakulásának körvonalait jelzi. De mintha a költő valahogy „kerülőúton” jutott volna el ehhez az egyetemességhez. Mintha a nagy arányokért feláldozta volna a népének, nemzetének tükröt tartó költészet szerepét. Ha más nem, Juhász hatalmas, belső, költői küzdelme cáfolja ezt: nem a feladat látszólagos és mutatós megoldását választotta ő, hanem viselni kénytelen mindannak a keserű következményét, mely humanizmusát az elvontság légritka szférájába ragadta. Az elvesztett harmónia újramegtalálása egyszerre vezeti majd vissza az élő emberi világba s ahhoz a költészethez, mely a nemzeti élet nagyigényű ábrázolása révén jut fel az egyetemesség magaslatára. Ez a kettősség jellemzi formai törekvéseit is. Erezzük azt a roppant és termékeny erőfeszítést, mellyel lankadatlanul küzd a korszerű és egész vállalkozásához méltó költői nyelv megteremtéséért. Művészi élményünk gazdagabbá válik, amikor felfedezzük, hogy ez a költő nem csak gondolataival, mondanivalójával, versei világának berendezkedésével akarja kifejezni a kort, hanem költői nyelvével is. Képeiben, hasonlataiban ott nyüzsög a ma, az atomkorszak tapintható víziója, verseiben a lírai kifejezést szolgálják a modem természettudományos gondolkodás formulái. Nagy szomjjal tallózza végig a világirodalom tájait, s el-elidőzve Walt Whitman vagy Apollinaire, József Attila vagy Radnóti életművénél, teremtő erővel olvasztja egyéniségébe a nagy elődök költői eredményeit. És ugyanakkor e nyelvteremtő munka olyan jellemvonásaival találkozunk, melyek gátolják a teljes megvalósulást. Nem támogatja a költő egészséges törekvését kép- és hasonlatvilágának leszűkítése: monotonná, fülledtté teszi a verseket a mélytengerek és a mikroorganizmusok világából kölcsönzött képek és hasonlatok uralma, sokszor egyeduralma. A művészet olyan alaptörvényének megsértéséhez vezet ez, amely kizárja a költői megoldások ismétlésének lehetőségét, s amely elhagyhatatlanná teszi a műalkotás legkisebb részletét is. Az „elszabadult dolgok”, a „széthullt rend”, a „meglazult kapcsú világ” hatása jelenik itt meg a költő nyelvteremtő munkájában. A kritika legtöbbször az ilyen részletek alapján minősíti Juhász mai költészetét kategorikusan formalistának. Álljunk meg ennél a szónál egy pillanatra, nem azért, hogy védjük az említett egészségtelen jelenségeket, hanem csupán, hogy elgondolkozzunk kissé a kategorikus ítélet jogtalanságán. Fontos ez annál is inkább, mert napjainkban a konven-21