Bodnár György: Párbeszéd az idővel. Válogatott tanulmányok, esszék, kritikák (Budapest, 2009)
Törvénykeresés
Az Advent története a XVI. és XVII. század fordulóján játszódik, abban az Angliában, amelynek életét a katolikus-üldözés határozza meg. Hőse egy titkos katolikus főúr, aki gyengének érzi magát a nyílt hitvalláshoz, sok-sok szorongás után mégis arra vállalkozik, hogy felkeresse a korszak legkegyetlenebb bíráját. Segítséget akar tőle, tenni akar valamit, vagy csak a veszéllyel való játék pszichózisa vezeti? A kisregény nyitva hagyja a választ - „majd elválik” - annál pontosabban követi azonban a pszichózis kialakulását. Hőse örök készenlétben áll magával és a külvilággal szemben. Tudja, hogy a félelem kényszeríti alakoskodásra, de számol vele, hogy a sokáig alakoskodó becstelenné válik, s örökké figyeli belső birkózását, ki fog győzni benne, gyávasága, vagy ő. Közben pedig gyanakvó szállásadóját túlfizeti, sarokba szorítottan már-már lendületes vádbeszédbe kezd a katolikusok ellen, bőbeszédű hadarás keríti hatalmába, szorongva figyeli, hogy körülötte a társalgás élénksége már nem az igazi, azután a veszély szándékának szélére sodródva úgy érzi, rendeződtek belső erői, a választás bezáródása egy pillanatra véget vet szorongásainak, majd hirtelen kényszeres őszinteséggel bevallja, hogy katolikus. Pedig nem akar mártír lenni, szereti az életet, híven őrzi egykori békés párizsi emlékeit, arra vágyik, hogy a bosszúláncolat szakadjon meg végre, s szomorúan néz szét országában, ahol minden le van rongyolódva, mert lakói egyebet sem tudnak, mint gyűlölni és verekedni, már évszázadok óta. Ellenfele, a bírósági elnök bűnüldöző, mint Mészöly Miklós Saulusa, s a terror törvényének ugyanolyan magas intellektusú képviselője, mint a Jézus-hívőket bekerítő rabbinus. Nem is tagadja, hogy megrendelt perekben ítélkezik, de képességei annál kristályosabbak, minél elidegenedettebbé válnak minden értéktől. Az életet nem sokra tartja, tudomásul veszi a halál mindenhatóságát, s azt a következtetést vonja le, amely majd visszájára fordítva megjelenik József Attila híres paradoxonában is: „Mihelyt letelik,... van-e a végén számadás, hogy meddig tartott az egész, s hogy ilyen volt-e, vagy olyan?” Félelem nélküli cinizmusának magaslatáról megvetően néz le csaholó társaira, s még ellenfeleinek javára is megengedi magának a fölény luxusát. Bíráskodását voltaképpen szertartásnak tekinti, s számára az élet is szép játék, ahova visszavonulhat. Nagy jelenete bírósági szobájában zajlik, ahol ellenfelének bemutatja borgyűjteményét. Mustrája valóságos esztéta tobzódás. S rafinált játékot űz kiszolgáltatottjaival is: egy jó tréfát akár fizetségnek is elfogad. E kegyetlen játéka oldja fel végül is a kisregény utolsó drámai pillanatát: ellenfele kényszeres önfeladását remek tréfaként fogadja. Vagy maga is bemenekül a tréfába? S mégsem oly mérhetetlen cinizmusának, pesszimizmusának és dekadens esztétizmusának hideg kristálya? Hiszen korábban is elkomorult egy-egy pillanatra, amikor a szellemek megjelentek előtte, s fölényes halálmegvetése is szembesült olykor legalább a könnyű halál vágyával. Körülöttük pedig az Édes Annák tömege: „Ezek dolgoznak, mint az állatok, s már csak a korbács suhogására tudnak odafigyelni... Hajtják őket s ők az út keréknyomait s menetelő lábaikat figyelik -, mivelhogy ez a fő gondjuk! hogy a zökkenőknél ne nagyon üssék meg magukat, kikerüljenek egy követ, hogy a hámot meglazítsák feltört hátukon, vagy izzadtságukra egy kis szelet kapjanak... Eszméletük már alig is van talán: egész létüket elkapta magával az időnek rohanó zuhataga.” A regény drámájának foglalata két nagy beszélgetés. Mindkettő alkalmat ad a külső és belső lélektani birkózás tárgyias-epikus megjelenítésére, de a pszichózis tüneteit nem emelheti ki a történet motívumainak szerepéből, s nem függetlenítheti a kauzális szem-268