Bodnár György: Párbeszéd az idővel. Válogatott tanulmányok, esszék, kritikák (Budapest, 2009)
Törvénykeresés
tumokat és azt az összefüggésrendszert, amelyet történelemnek nevezünk. A regény hőse - akárhonnan nézzük - határhelyzetben áll előttünk: 16-17 éves, tehát félig gyermek, aki előtt most nyílt meg az öntudat távlata. Életének tere is kétfelé nyitott: faluban él, sőt egy pusztai eredetű nagycsalád veszi körül, de diáksorsa - legalábbis amikor a mezei munka engedi - a városba szólítja. S nemcsak a két életforma és a két társadalmi közeg határozza meg alakuló gondolkodását és világképét, hanem az egyén és a külvilág kommunikációjának kétfélesége is: a falu, amely József Attila pontos meghatározása szerint a dolgaival, a munkájával és a szerszámaival beszél, és a tudomány, melynek kevésbé fogható csodáját és bizonytalanságát a diák átélheti. Ez az egyéni határhelyzet a külvilág - a közösség, a nemzet és az emberiség - határhelyzetébe illeszkedik, annak szerves része. A világháború a frontokra szólítja a férfiakat, időlegesen felnőtté avatja a serdülőket, s átalakítja a zárt közösségek hierarchiáját. S e felnyitott rendszer rései még tovább tágulnak, amikor bekövetkezik az októberi forradalom. De még ki sem alakulhat a változások új rendszere, amikor a proletárdiktatúra újabb határhelyzetet teremt: mérlegre teszi október hőseit, s átminősíti vagy újakkal cseréli fel őket. így nyilvánvaló, hogy Illyés Gyula önéletrajza szükségképpen kitágul, s egészen a történelmi eseményekig és koncepciókig követi a maga education sentimentáljának logikáját. 1939-1941-ben, amikor a regény született, az olvasók nagy része még emlékezhetett a forradalmakra, de aligha ismerhette azok objektív analízisét. Az utókor azonban meglepetéssel fedezheti fel, milyen pontosan látta Illyés Gyula a Magyar Tanácsköztársaság két sorsdöntő motívumát: a földosztás elmulasztását és a világforradalom illúzióját, mellyel arra is magyarázatot nyújt, hogy a munkásmozgalomtól miért távolodott el: „E kor tragédiája... az volt, hogy a nép szabadsága és a nemzet szabadsága ezúttal nem egy szabadság lett.” Nem a motívumok felidézése és értékelése kelti fel immár a felfedezés izgalmát, hiszen mindkettő iskolai tananyagok tárgya, hanem az az életelemzés, amely a második világháború kezdetén az írót közvetlen élményeitől a történelmi Ítéletig elvezette. S még másfelől is figyelembe kell venni a két korszak befogadóját. Kétségtelen, hogy 1939-1941-ben írói bátorság kellett ahhoz, hogy valaki a magyar forradalmak emlékét felidézze, s ez a bátorság nem elvont erény, hanem - itt és most - mondanivaló és közlésforma. Az utókor olvasója ezért kapcsolhatja össze a maga tudatvilágával Illyés Gyula forradalmi emlékiratának ismert vagy meghosszabbított tényeit. Felismerheti, hogy az akkor elkezdődött történelmi fejezetet a forradalmak bukása csak megszakította, a benne felvállalt „Ügyek” pere azóta sem zárult le teljesen: a történelmi mérlegeket korrekciók követték, s még a forradalom kiegyenesített útján is felbukkannak az egykori dilemmák. A Kora tavasz tehát a magyar önismeret regénye, része annak a gondolkodási folyamatnak, amely Illyés Gyula életművében a Puszták népével kezdődött. A regény hősének egyéni és történelmi határhelyzete önmagában és a hagyományos fikcióban is lehetővé teszi a különböző életszférák és összefüggések egymásra vetített ábrázolását. A Kora tavasz azonban nem hagyományos fikció, hanem emlékirat, krónika, gondolati analízis és helyenként lírai novella vagy felforrósodott drámai egyfelvonásos. Egy pillanatig sem kétséges, hogy az írót itt sem a regényforma forradalmasítása izgatta. Változatlanul vállalja a fikció fő feladatát, az egyéni és egyszeri konkrétumok általánosítását, de e folyamat nem csupán a végeredményt közli, hanem szakaszait és összetevőit is. Voltaképpen az ősi elbeszélés alaptípusát alkalmazza, s ezért vállalja a naiv keretet, melyet az elbeszélés fiktív címzettje, az író barátja vagy önmaga szolgáltat. Nem hisz 295