Bodnár György: Párbeszéd az idővel. Válogatott tanulmányok, esszék, kritikák (Budapest, 2009)
Törvénykeresés
és amerikaiakról ír, a francia elkötelezett irodalom alkotásait elemzi, majd sorra veszi a realizmus klasszikus örökhagyóit. Magyar tárgyú írásai még meggyőzőbbek. Először rokon szellemű kortársainak állít emléket. Halász Gábornak (1945), Hevesi Andrásnak (1945), Gellérinek (1946) és Radnótinak (1947). A továbblépés igényét ezek a portrék is kifejezik, de - természetesen - töredékesebben, mint az elvi cikkek. A Négy nemzedék című költői antológia (1948) viszont azoknál is teljesebb és kidolgozottabb képet ad. E gyűjtemény előszavában és portréiban voltaképpen a modem magyar költészet vázlatos monográfiája rejlik, s ennek vezérgondolatát ugyanaz a szintetizáló szellem szabja meg, mely önvizsgáló töprengéseit áthatotta: példákkal és tanulságokkal bizonyítja, hogy az irodalom forradalmárai és a kivívott eredmények „pacifikálói” egyképpen teremthetnek harmonikus műveket, de kísérlet és keresés nélkül sem a megújítás, sem a megőrzés szándéka nem valósulhat meg. Mindez azonban polémiába burkolt programadás, s a bizakodás logikája mindig „következetesebb”, mint a szabálytalan életé. Bizony, ha a szintézist jósló vitacikkek mellé felsorakoztatjuk Sőtér „alkalmazott” kritikáit, rezignáló kép fogad bennünket: az új eszményt sokáig meggyőzőbben igazolja a múlt (például Radnóti), mint a jelen. De ha a szürrealizmus és realizmus szintézise csupán vágy maradt is, a cél, melynek ez csak megközelítési módja lett volna, változatlan irányban ígérte a kibontakozást. A kritikus talán maga mögött hagyta a modern klasszicizmus eszményét, de magával vitte ennek lényegét, mely a forradalmait legyűrő modern világirodalom általános tapasztalatával összhangzik. Immár Török Gyulát tartja a modem magyar regényíró egyik elődjének, mertél porban száraz, szűkszavú előadásmódjában a tizenkilencedik század realizmusának és a század eleji modernség romantikájának egyidejű meghaladását fedezi fel (1963). Kassákban a lényeges dolgok költőjét tiszteli (1957), József Attilában pedig azt az érzékenységet, mely kemény és önzetlen magatartással párosul (1964). Még céltudatosabb, amikor az epika új változatait keresi. Jellemzőek a példái. Még közel volt vitacikkeihez, amikor megírta Iszony-tanulmányát (1948). Miután évekig a realizmus és szürrealizmus találkozásától várta a szintézisteremtést, itt örömmel ismeri fel a más forrású sikert. Bebizonyítja, hogy klasszicizmus-eszménye voltaképpen új realizmust sürget. Itt ismeri fel, hogy a realizmus nem módszer, hanem szemlélet, mely minden problémát az alanyiból tárgyilagossá változtat. Gelléri lényegét is sejtette már 1946-ban, viszont az ő titkához most jut el igazán, most fedi fel teljesen rejtelmes kettősségét: a tündérjátékot s az alatta bujkáló, költőivé emelt nyomort (1963). A képlet legtisztább megnyilatkozását Nagy Lajos életművében látja, melyben nemcsak a pontosságot és a tárgyiasságot tekinti „új változatnak”, hanem a novellának a riporthoz, a dokumentumhoz való közelítését is (1965). S hogy e gondolatának milyen távlata van, előszava bizonyítja. A világirodalom tanulságaként vallja, hogy az epika igazi útja a goethei, stendhali tárgyilagosság. De koncepciójában ez is csupán szemléletet jelöl. Ezért találhatja meg Homéroszban éppúgy, mint a huszadik század távolságtartó iróniájában. Az új szintézis igényét tehát nem adta fel. S a lényeg birtokában most már szabadabban mozoghat a témák, problémák, feladatok között. Kosztolányiról és Szabó Lőrincről szólva (1965, 1962) például látszólag lazít koncepcióján: „csupán” két bonyolult életművet akar megérteni. Valójában - mint Halász Gábor írja magáról - a tételektől a megfigyeléshez érkezett. Pályája középső szakaszain szaktudományos munkákat ír {Eötvös József, 1953; Nemzet és haladás, 1963), amelyek nem kapcsolódnak közvetlenül írói gondolatmenetéhez. 335