Bodnár György: Párbeszéd az idővel. Válogatott tanulmányok, esszék, kritikák (Budapest, 2009)
Az esszéíró nemzedék
nemű korízlés meghatározói: a mü előtti alázat, vagyis az egyéniségkultusz tagadása; a komponáló szigor: „a mű belülről kifelé determinált jellege”; s a szükségesre szorítkozó egyszerűség. Mindaz tehát, amivel Erdélyi József, Szabó Lőrinc és Illyés Gyula - a Nyugat nagy lírája után is - újat tudott teremteni, s ami József Attila szocialista klasszicizmusában teljesedett ki. A szemléletváltozás feltűnő következménye a kritika műfajainak kivirágzása. Ha egy korban az önkifejezés és az átélés vágyát felülmúlja az ítélkezés hivatástudata, e kor szükségképpen vonzódik azokhoz a formákhoz, melyekben a gondolat közvetlenül nyilatkozik meg. E változásnak legalább a tüneteire a kortársak is felfigyeltek. Németh László szerint a háború utáni magyar irodalomnak több a stratégája, mint a katonája. Komlós Aladár úgy véli, hogy az esszé már-már elnyeli az összes többi műfajokat: „Amint a háború előtt a lirai vers volt az uralkodó műfaj, mely még a prózát is a maga képére teremtette, úgy ma gyakran még a vers és a regény álarca mögött is tanulmányra bukkanunk.” A történelmi távlat sem kisebbítette e kor kritikus- és esszéíró-nemzedékének szerepét. Elég a legjelentősebbekre utalni. Ebben a korban bontakozott ki Gyergyai Albert és Komlós Aladár, ez indította el Halász Gábort és Szerb Antalt, Németh Lászlót és Féja Gézát, Cs. Szabó Lászlót, Fejtő Ferencet és Ignotus Pált, ez vezette el a szocialista kritikához Bálint Györgyöt, s ez teremtette meg az érett marxista esszét és irodalomtudományt: Lukács György és Révai József művét. Pedig a kritikát és esszét is művelő szépírókról nem is szóltunk, holott József Attila, Illyés Gyula és sokan mások legalább olyan tudással és judíciummal szóltak bele az irodalmi Ítélkezésbe, mint „hivatásos” pályatársaik. S az irodalom „szaktudományát” sem mellőzhetjük, hiszen a szellemtörténeti iskola - minden ellentmondásával együtt is - termékenyebben művelte az irodalomtörténetet, mint a kor nacionalista pozitivizmusa. A kor folyóirat-irodalma is virágzó képet mutat. A Nyugat a két világháború között már nemcsak szórványos kísérletekkel övezve állt szemben a hivatalos irodalommal. A mozgalom újabb nemzedékei saját műhelyeiket is igyekeztek megteremteni, s bár az új ízlés jogaiért harcoltak, a haladó magyar irodalom közös frontját erősítették (Pandora, Szép Szó, Apolló, Ezüstkor). Megszülettek az elkötelezett irodalom fórumai: a szocialista Korunk, a 100%, a Gondolat, a moszkvai Új Hang, a népi irányú Válasz és a Kelet Népe. A magyar kritika-és esszéirodalom heroikus egyéni vállalkozása Németh László Tanú-'yd. Az irodalomtörténetírásnak a pécsi Minerva igyekezett új utat tömi. Ez - a szegedi Szép halom-mai és a Debreceni Szemlé-ve 1 együtt - a vidéki kulturális központok megizmosodását is jelzi. A kor intellektuális szelleme áthatotta a konzervatív szemléket is: a Napkelet és a Magyar Szemle azt bizonyítja, hogy az uralkodó ideológia felismerte az új törekvések kategorikus elutasításának hatástalanságát, a klasszikus eszmények vonzóerejét, s nagyvonalú, olykor objektiv érveléssel igyekezett dinamikussá tenni a konzervatív szemléletet. A vallásos folyóiratokban is feltűnt a modem gondolatok asszimilálásának kísérlete: a Protestáns Szemle és a Vigília számos ponton érintkezik az új esztétikai és világnézeti irányzatokkal. A korszak végén pedig megindul a Magyar Csillag, a Nyugat örököse, mely a kor legjobb magyar írói szándékainak egyesítését tűzte ki céljául. Az ízlésváltozás tehát valóban csak egy láncreakció kezdete vagy leginkább megfigyelhető mozzanata volt. Az átalakulás lényegi: az egész magyar kritika képe átrendeződött; az irodalmi viták mögött a kor világnézeti létkérdései húzódnak meg. 384