Bodnár György: Párbeszéd az idővel. Válogatott tanulmányok, esszék, kritikák (Budapest, 2009)
Az esszéíró nemzedék
séget Illyés Gyula érett verseiben, de megsejteti, hogy teljes szívvel csak a költő „belső forradalmát” tudja követni. Viszonylag korán felfigyel József Attilára, akiben a „költővé ért proletárt” tiszteli, de véleményében már előrevetítődik későbbi kidolgozottabb József Attila-tanulmányainak vezérmotívuma: csak a lelki és művészi lehetőségekre figyel a proletártémában is. A mutatós modernista prózai kísérletekkel szemben az életrajzíró Kassákra szavaz, de mindenekelőtt „keménységében” látja értékeit, s amikor másfajta stílussal áll szemben - mint Móricz müveiben képtelen közel jutni a feltáruló gazdag világhoz, még ha az nagyobb arányokat sejtet is: számára századunk legnagyobb magyar prózaírója még a harmincas években is korszerűtlen naturalista, akinek igazságkeresésétől ironikusan el kellene fordulnia a fiatalságnak, ha előre akar lépni. Látható: ezt az „új racionalizmust” csak gyenge szálak kötik a magyar valósághoz. Valószínű, hogy a fiatal Halász Gábor irodalmi élményei is olykor másodlagosak: közvetítők inspirációjára születtek. Legalábbis erre vall a kor néhány kedvenc esszéista gondolkodójának hatása: a tizenkilencedik század kiábrándult értékelésében például hamar felismerhető Ortega híres tétele; a játékos művészet dicsérete mögött pedig Huizinga Homo ludens-e sejthető. A fenti ítéletek némelyikének alighanem több köze van ezekhez az olvasmányélményekhez, mint az irracionalizmus világnézeti bírálatához. Abban azonban, hogy ez a racionalizmus ilyenné alakult, bizonyára a kor magyar irodalmának fontos társadalmi problémája tükröződött. Halász Gábor Babitsosai folytatott vitája alapján, melyben e kötet lapjain először találunk vallomást, erre következtethetünk. A lázadó tanítvány még legközelebbi mesterének sem tudja megbocsátani, hogy gyönyörködni tud a „végső bomlás százszínü századában”. A mester viszont hamar észreveszi a tanítvány koncepciójának gyengéjét: „Egészen természetesnek találom - írja -, hogy a generációs probléma éppen annak a nemzedéknek irodalmi gondolkodásában jut különös jelentőségre, amely többé-kevésbé tudatosan érzi, hogy alkothat ugyan kitűnő műveket, de lényegi megújulást az előbbi nemzedékhez képest, forradalmat, mint az, nem remélhet hozni.” Babits nemzedéke nevében joggal hivatkozhat irodalomtörténeti fölényre, a maga nevében pedig a követők lázadását is oktalannak minősítheti. О maga mögött érezheti a Nyugat forradalmát és a „kijózanodás” éveit is; átélte mindazt, amivel az utána következő nemzedék küszködik, de nem tagadja meg a „romantikus” örökséget; így jut el a „nyugtalan klasszicitáshoz” ahogy ebben a kötetben olvashatjuk. Ebben viszont valóban különbözik tőle a tanítvány: az ő klasszicitása végletes és szigorú. A tizenkilencedik század, a romanticizmus itt csak gyűjtőfogalom: valójában a századelő irodalmi forradalmáról van szó, amelynek tragikus lezáródása után a mester talán az elveszett éden fájdalmát burkolta a Józanság” esztétikájába és költészetébe, míg a tanítvány az el nem nyert éden keserűségét kompenzálta az új racionalizmusa hidegségével. A harmincas évek közepe táján ez a magabiztosság kezd meginogni. Ekkor születtek Az értelem keresése előszavának szomorkás, kesernyés szavai. „Mennyi merevség volt és mesterséges egyszerűsítés a fiatalos dogmatizmusban, amely egyetlen vezérelvre akarta hozni az ízlés kábítóan bonyolult rendszerét, mennyi erő mégis s jóleső makacsság! ... Milyen jó volt a tiszta irodalmiság öntudatával stílusformákat, az írástechnika módosulásait elemezni, s milyen formalizmus született ebből az önérzetből!” S ahogy telnek a szomorú évek, egyre mélyebbre vág benne a kétely. 1941-ben, amikor beköszöntőt írt a Magyar Csillag új rovata elé, már csak dogmák, eszmék romjain tekint végig. Félve 392