Bodnár György: Párbeszéd az idővel. Válogatott tanulmányok, esszék, kritikák (Budapest, 2009)
Az esszéíró nemzedék
zitív eszmék ellentámadásával váltja fel a bírálatot. így lesz írásai fő kérdése a fasizmus és a szocializmus. S a fasizmus bírálatában sem marad meg az általánosságoknál. Az a szándéka, hogy gondolatait tettértékűvé tegye, a veszedelmes program legkuszább és éppen ezért leghomályosabb pontjaihoz vezeti: újra és újra visszatér a fasizmus szociális demagógiájához s a valódi rend és a népellenes diktatúra ellentétéhez. Az előbbi elemzésére Erdélyi József írói árulása ad neki alkalmat. A Solymosi Eszter vére őt is megdöbbenti, mégsem vagdalkozik elkeseredetten; nem tagadja meg Erdélyitől tehetsége elismerését, de így még keményebben ítéli el; számot vet a fasizmus hatásával, de ezzel is azt a társadalmi elégedetlenséget igazolja, melynek visszaszorítására a nemzeti szocializmus létrejött. Erdélyi - írja - „nem tudja, vagy nem akarja tudni, hogy a reakció ma már csak akkor remélhet sikereket, ha »szociálisnak« látszik; hogy a reakciós tömegpártok történelmi szerepe ez: kézben tartani és mellékutakra irányítani a legszegényebb tömegek dinamikus elégedetlenségét” (Az Erdélyi-ügy, 1937). Az igazi rend és a szabadság egységének igazolására is egy írói árulás készteti. Knut Hamsun fölényes szavaira, melyek a munkatáborban sínylődő Ossietzkyt oktatták ki, így válaszol: „A fasizmus primitív rendet jelent... a munkatáborok és a korbács rendjét... Van olyan rend is, mely a szabadság megőrzését szolgálja. Van olyan rend, vagy legalábbis lesz, amely az emberek tömegét meg tudja védeni a mai termelési rendszer mindent elszürkítő nyomásától és mérhetetlen anyagi és lelki megalázásaitól” (A Pán halála, 1936). De nem elégszik meg a veszedelmes jelek leltározásával és magyarázatával: hátra is, előre is széttekint; megvallatja a múltat, hogyan engedhette annyi nép elhatalmasodni maga felett az embertelen erőt, s új magatartást sürget a jövő védelmére. Következtetése: a passzív humanizmusra hárul a történelmi felelősség, tehát a jövő harcos szellemet kíván: „politikát a politika ellen”. Ezért nő írásaiban szimbólummá Settembrini úr és megteremtője, Thomas Mann. Amikor először mutatta fel Settembrini példáját, még csak sejtetett. 1933-ban már nyíltan beszél: „A német szellem embereinek ma, éppen a szellem és humanizmus érdekében azon a fronton van a helyük, mely elszántan harcol a barbárság uralma ellen. A békés Settembrini úrnak fel kell tennie harcos őseinek carbonari-süvegét” (Settembrini úr tragédiája, 1933). Thomas Mann példáját pedig korrigálnia sem kell: kora legnagyobb írójaként tisztelheti, aki képes volt kilépni, amikor kellett, a hűvös intellektus passzivitásából (Thomas Mann és a fasizmus, 1935; Thomas Mann felolvas, 1936; Thomas Mann felolvasott, 1937). S végigjárja e logika útját. Tudja, hogy ha az író valóban tevékenyen akar részt venni a világ eltorzult arculatának megváltoztatásában, küzdelme nem lehet magányos és nem lehet csupán védekezés. Vállalja tehát a szocializmus ügyét is. Az érvelés és a stílus megannyi változatával oszlatja a primitív hiedelmeket, s vázolja az új rend és gondolatrendszer fő vonalait. A szegényekről mindig az együttérzés hangján ír (Gondtalan élet, 1936; Az utcaseprő a járdára lép, 1937). Ez azonban a filantróp polgár megnyilatkozása is lehetne. De Bálint György népszeretetének nagy távlatai vannak, s munkásságában e távlatok felidézése kapja a nagyobb hangsúlyt. Bár a remélt jövőről keveset beszél - a szocializmust nyíltan nem népszerűsítheti -, gondolatmenete mindig jelzi, hogy az egész emberiség kiútját a szegények társadalmi rendszerétől várja. Láttuk: a rend és szabadság összefüggésének bizonyításával is a szocialista jövőt idézi, s ha tovább követjük e kedvenc gondolatának útján, József Attila világos szavainak visszhangjához érkezünk (Gyönyörű 406