Bodnár György: Párbeszéd az idővel. Válogatott tanulmányok, esszék, kritikák (Budapest, 2009)
Az esszéíró nemzedék
képességünk, a rend, 1939). Pozitív programot sugall az antikommunizmus bírálatával is. Egyik cikkében egymás mellé állítja a polgári sajtó ellentmondó szovjetellenes tudósításait. Látszólag csak bírál, valójában azonban az olvasó rokonszenvét élesztgeti, hiszen, miközben rendre megcáfoltatja egymással az elfogult véleményeket, a leplezett igazság erejét is megsejteti {Moszkvából jelentik, 1932). Máshol pedig azt a felületes ítélkezést bírálja, mely kommunistának minősít minden társadalombírálatot: „A kommunistát nem az teszi kommunistává, amit elutasít, hanem az, amit javasol; nem az, amitől elszakad, hanem az, amihez csatlakozik” {Chaplin kommunista?, 1936). Szó szerint ez is csak korrekció: a felületes általánosítás objektív kiigazítása. De mögötte olyan felismerés rejlik, mely a társadalmi küzdelmek alapos átgondolását feltételezi. Tehát a korproblémák becsületes és következetes végiggondolása vezette a szocializmushoz. Ez az organikus világnézeti fejlődés jellemezte az új gondolatrendszer híveként is. A harmincas évek elején az élet jelenségeiből olvasta ki, hogy az egész emberiség gondján a munkások társadalmi rendszere könnyíthet, s az évtized közepén a jól látott valóság vezette a népfrontos politika történelmi jelentőségének a felismeréséig. Ez mindenekelőtt a népi mozgalom megítélésében nyilatkozott meg. Bizalom és bírálat tette egyensúlyossá ezt az ítéletet. Bálint eleinte csak arra figyelmeztetett, hogy igazi népi szellem a magyar föld mai munkásának a szolgálatából fakadhat {Magyar Ej Uhnyemetl, 1934). Később - a mozgalom válsága idején - a mélyebb veszélyforrásokat is feltárta. Amikor Gömbös „reformkormánya” körül megszerveződött az Új Szellemi Front, nyugodt fölénnyel mutatta ki, hogy e heterogén csoportnak egyáltalán nincs ideológiája, hívei egy-két gyakorlati feladat mögé sorakoznak, s ezek forradalmiságát maga a kezet nyújtó hatalom cáfolja {Támogató ének vagy farkasok dala?, 1935). Bíráló felismerései azonban sohasem váltak előítéletté. Amikor Veres Péter feltűnt, a rokon szellemet üdvözölte benne, a paraszt-entellektüelt, aki új módon mutatja be a falut, ridegparaszti keménységgel közöl félelmetes tényeket, és semmit sem vár felülről {Az Alföld parasztsága, 1936). A Számadás-ról szólva meg is jelöli a rokon vonásokat: „Veres Péter most, míg ezeket a sorsokat írom, valószínűleg arat. A balmazújvárosi búzaföldön gyűlöli ugyanazt a rendetlenséget, amit én a budapesti íróasztal mellett. És ezért innét, más életformák közül, más ősök árnyékából, egy közös szellemi haza túlsó szögletéből küldöm feléje testvéri gondolataimat” {Jegyzetek egy könyvhöz, 1936). Féja könyve, a Viharsarok elkobzása után a látszólag ellentétes vagyonos osztályok láthatatlan közös frontjára s vele szemben az egész magyar haladó gondolat közös ügyére, közös sorsára figyelmeztet {Magyar írók sorsa, 1937). Érthető hát, hogy közelébe sem téved a népies-urbánus ellentét szakadékénak. Átlátott az Új Szellemi Front illúzióján, de felismerte az elfogult és megmerevedett bírálat veszélyét is, melylyel a baloldali radikálisok illették a Márciusi Front híveit {Baloldali mazo-chizmus vagy szektademokrácia, 1937). De nemcsak az volt szükségszerű, hogy a társadalmi felelősség politikussá tette a kritikust, hanem a szocialista eszmény visszahatása is. Ez olykor csak az új eszme bátor vállalásában nyilatkozott meg. Bálint György a nagy irodalomnak kijáró elismeréssel kommentál majdnem minden szovjet regényt, mely a korabeli Magyarországon megjelenhetett (Katajev: Hajrá, 1935; Solohov: Csendes Don, 1935; Alekszej Tolsztoj: Kálvária, 1936; Ehrenburg spanyol könyve, 1938). A magyar irodalom szocialista szellemű kezdeményezéseit is lankadatlan figyelemmel kíséri. József Attila legkorábbi és leghívebb kritikusai közé tartozik, s biztató szóval tudósít Gergely Sándor, Kis Ferenc és Darvas József indulásáról is (1931, 1933,1934). 407