Bodnár György: Párbeszéd az idővel. Válogatott tanulmányok, esszék, kritikák (Budapest, 2009)
Az esszéíró nemzedék
organikus belső fejlődés joga igazolja, hanem a kor is. Sőtér szerint ezért vezethet át a „második hullám”: az Ezüstkor íróinak útja az új Magyarországba. Érthető tehát, hogy 1945 és 1949 közötti vitacikkeinek fő célja egy új szintézis elméleti igazolása. A szintézis feltétele és célja most az új realizmus, amely azonban csak névben különbözik a modem klasszicizmustól: a lényege mindkettőnek az önmaga ellentétét legyűrő szellemi erő egyensúlya. Az Apátián irodalom (1947) még inkább csak a védőbeszéd érzelmi eszközeivel igyekszik meggyőzni róla, hogy az Ezüstikor írói alkalmasak a szintézisteremtésre, a Testvértelen nemzedék (1947) azonban már felmutatja az értékeket, melyekre építeni lehet. A Négy nemzedék című antológia bevezető tanulmánya pedig mintegy rendszerezi a szintézisteremtés feltételeit: példákkal és tanulságokkal bizonyítja, hogy az irodalom forradalmárai és a kivívott eredmények „pacifikálói” egyképpen teremthetnek harmonikus müveket, de kísérlet és keresés nélkül sem a megújítás, sem a megőrzés szándéka nem valósulhat meg (1948). Mindez azonban polémiába burkolt programadás, s a bizakodás logikája mindig „következetesebb”, mint a szabálytalan életé. Bizony, ha a szintézist jósló vitacikkek mellé felsorakoztatjuk Sőtér „alkalmazott” kritikáit, rezignáló kép fogad bennünket: az új eszményt sokáig meggyőzőbben igazolja a múlt (például Radnóti), mint a jelen. De ha a szürrealizmus és realizmus szintézise csupán vágy maradt is, a cél, melynek ez csak megközelítési módja lett volna, változatlan irányban ígérte a kibontakozást. A kritikus talán maga mögött hagyta a modern klasszicizmus eszményét, de magával vitte ennek lényegét, mely a forradalmait legyűrő modem világirodalom általános tapasztalatával összhangzik. Most Török Gyulát tartja a modem magyar regényíró egyik elődjének, mert A porban száraz, szűkszavú előadásmódjában a tizenkilencedik század realizmusának és a század eleji modernség romantikájának egyidejű meghaladását fedezi fel (1963). Kassákban a lényeges dolgok költőjét tiszteli (1957), József Attilában pedig azt az érzékenységet, mely kemény és önzetlen magatartással párosul (1964). Még céltudatosabb, amikor az epika új változatait keresi. Jellemzőek a példái. Még közel volt vitacikkeihez, amikor megírta Azowy-tanulmányát (1948). Miután évekig a realizmus és szürrealizmus találkozásától várta a szintézisteremtést, most örömmel ismeri fel a más forrású sikert. Bebizonyítja, hogy klasszicizmuseszménye voltaképpen új realizmust sürget. Itt ismeri fel, hogy a realizmus nem módszer, hanem szemlélet, mely minden problémát az alanyiból tárgyilagossá változtat. Gelléri lényegét is sejtette már 1946-ban, viszont az ő titkához most jut el igazán, most fedi fel teljesen rejtelmes kettősségét: a tündérjátékot s az alatta bujkáló, költőivé emelt nyomort (1963). A képlet legtisztább megnyilatkozását Nagy Lajos életművében látja, melyben nemcsak a pontosságot és a tárgyiasságot tekinti „új változatnak”, hanem a novellának a riporthoz, a dokumentumhoz való közelítését is (1965). S hogy e gondolatának milyen távlata van, előszava bizonyítja. A világirodalom tanulságaként vallja, hogy az epika igazi útja a goethei, stendhali tárgyilagosság. De koncepciójában ez is csupán szemléletet jelöl. Ezért találhatja meg Homéroszban éppúgy, mint a huszadik század távolságtartó iróniájában. Az új szintézis igényét tehát nem adta fel. S a lényeg birtokában most már szabadabban mozoghat a témák, problémák, feladatok között. Kosztolányiról és Szabó Lőrincről szólva (1965, 1962) például látszólag lazít koncepcióján: „csupán” két bonyolult életművet akar megérteni. Valójában - mint Halász Gábor írja magáról - a tételektől a megfigyeléshez érkezett. Ebben a zárt „rendszerben” persze feltűnőbb az idegen anyag. Amikor például a no-418