Bodnár György: Párbeszéd az idővel. Válogatott tanulmányok, esszék, kritikák (Budapest, 2009)
A visszazökkenő idő próbái
vonja, hogy az ember lehetősége a végtelen valóság megértésében és megjelenítésében a maga történeti folyamata, beleértve a maga történetét, valamint az életmű és az irodalom történetét. Mészöly természetesen e ponton nem elégszik meg a gyors és könnyű feloldással, s először azzal a kérdéssel néz szembe, hogy vajon a barlangfestő, Szophoklész, Shakespeare vagy Tolsztoj tudása elhelyezhető-e a fejlődés hierarchiájában, vagy pedig mindegyikben valamiféle őstudás jelenik meg. E részválaszában is következetes: nem állítja szembe a természeti és történelmi embert, hanem azt mondja, hogy a természetnek feltett kérdésekben és válaszokban önmagunkkal is találkozunk, s válaszunk attól függ, hogy milyen érzékenyen tudjuk átélni a magunk történelmiséget. így érkezik vissza egy másik metaforához, a versenyző képletéhez. A versenyzőt a sólymok gondozójával állítja szembe, aki életformájával és tevékenységével fejezi ki eszményeit, s vállalja az örök újrakezdést. „Teréz - foglalja össze Mészöly - ... a maga szükségszerűen meghaladott módján, de azért mégis érzi még (s ami miatt nem tudhatja egyenértékűen), hogy hova tartozik. A versenyző bizonyos képességei rendkívüliek, de az érzékenysége annál inkább korszerűtlen: arra süket, amit meghódít. Csak produkál, nem absztrahál: csupán a természet mellé igyekszik felzárkózni s nem önmaga mellé, a természet mögé. Holott önmagát kellene utolérnie, megkísértenie az egybeesést. Ö a tágasság megtévesztette.” íme, az emberi tudás dilemmájához érkeztünk. A tudáshoz, amely magában hordozza ugyan a nosztalgia tragikumát, és így a halálállapot átélése is, de nem halál, hanem éppen az élet teljességének rohamozása. A halál az, ami a „teljes” tudás feltétele: visszahullás az öntudatlan valóságba. Úgy vélem, aki végigköveti Mészöly Miklósnak ezt a dokumentumokba, metaforákba és töprengésekbe foglalt gondolatmenetét, korunk olyan müvészeteszményéhez érkezik, amely az emberi élet valamennyi dimenziójának együttes ábrázolását igényli. Ez az 1963-as tanulmány a pszichológiai egyed ábrázolási nehézségeivel éppúgy szembenéz, mint a természeti és történelmi ember dilemmáival. Az író válasza az integráció: a teljes ember vállalása és józan szembenézés a tudás tragikumával és azzal, hogy a lehetséges teljesség az emberi gondolkodás, az egyéni életmű és a művészetek történetének folyamatával azonos. Ugyanaz a gondolat jelenik meg itt, ami már feltűnt József Attilánál, és felbukkan Mészöly Miklós kortársainak életművében is, Pilinszky Jánostól Juhász Ferencig. Azt sugallja, hogy az ember az egészből kiszakadt tudás: az önmagáról való tudás és a végtelen felismerése. Ez a tudás csak folyamat lehet, mert a valósággal való teljes azonosság már ismét a nem tudás, a halál. Aligha véletlen, hogy ez a gondolat és ez a művészeteszmény épebben kifejezhető az alkotásokkal, mint a fogalmak nyelvén. Amit még a tanulmány közegében is jelez, hogy az író a solymászás és a versenyző metaforája közé zárja gondolatmenetét. Tehát a Magasiskolá-tói indul és a versenyző képletét megjelenítő regényig, Az atléta halálá-ig érkezik el. És természetesen töprengései, tanulmányai ezután is szépírói műveinek függvényei. Mészöly Miklós mindkét szférában félúton van. A teljes ember ábrázolásának kísérletei után a szépprózában és a tanulmányban egyaránt a létproblémák megjelenítésére tette a hangsúlyt, ami egyelőre elnyomja azt a felismerést, hogy az ember - ontológiai lényege szerint is - önmagának, történelmének és társadalmasodásának szülötte. Félutat jelez az író gondolatmenetében a komplementaritás megjelenése is. Az a priori nem elrendezett, ellentétes jelenségek ábrázolása valóban felold sok régi gondot, de hogyan mentesít a relativizmustól vagy a felszín mögötti összefüggések ábrázolásának feladásától? S tovább 459