Bodnár György: Párbeszéd az idővel. Válogatott tanulmányok, esszék, kritikák (Budapest, 2009)
A visszazökkenő idő próbái
ezért foglalja magába az öröklött viszonyok, a hagyomány reflektív képét, s a társadalmi és történelmi ember ezért jelenik meg a végtelen történelem és a kozmosz részeként. Juhász Ferenc életművének költészettörténeti betájolását történelmi határkövek segítik. De a mégoly termékeny korfordulók sem képesek magyarázatot adni a költői születés minden titkára. Tudja ezt Juhász Ferenc is, amikor a költői sorsot küldetésnek tekinti, amelyben a korhatás csak „hozzásegít a tehetség kibomlásához, de nem határozza meg a tehetséget: formáját, indulatát, izgatottságát, sugárzását”. Nekünk viszont legalábbis meg kell kísérelnünk e titok megfejtését, s a kor külső körei felől el kell indulnunk a belsők felé, ahol a nagy törvényszerűségek belátható és személyes közegben játszódnak le. A költő életrajzának és emlékeinek mozaikdarabjai egymás mellett azt sugallják, hogy történelmi és társadalmi határhelyzetbe született bele. Indulásának átmeneti kora, kétnemzetiségű szülőfaluja és családja, a falusi életforma és Budapest közelsége, a Bia és a főváros között ingázó apa, a bejáró diák-élet, és a távlattalan otthoni szegénység olyan élményeket halmozott fel benne már a felnőtté válás korszakában, amelyek ellentéteikkel eleve szétfeszítették az örökölt életforma és világkép zártságát. Ebben a széttördelt világban elég volt egyetlen elütő példa, hogy kiválásra váró szülötte a készülődés érzelmi zűrzavaraiban is ellenálljon a konvenciónak, s nyitott lélekkel lépjen elő, amikor a történelem előhívja. Juhász Ferenc legértékesebb öröksége ez a történelmi és társadalmi határhelyzet, s ami belőle kinőtt: a nyitott világszemlélet. Első kísérleteitől eltekintve sohasem csak az új valóságrészletek kifejezéséért és nem is csupán költői önmegvalósításáért küzdött. A korfordulók nagy költőjének feladatát vállalta. Mint Ady és József Attila, miközben megtagadja a világ egy részét és szűkebb világáról tudósít, a mindenség újraértelmezésében és újrafogalmazásában látja végső célját. Ez vezeti el az eposzhoz, amelyben azonban nem a müforma vonzza, hanem a teljes világkép kifejezése. Kritikusai ezért álltak sokáig bizonytalanul kedvelt műformai előtt, és vállalták inkább a körülírást, mint a megnevezést. Maga a költő célja és lírai mondanivalói között nem lát ellentétet, de azt vallja, hogy a lírai költőnek is „meg kell építenie a maga világegyetemét”, s hogy ehhez mindent fel kell használnia, amit a nyelv, a látvány, a látomás, a tudomány, a történelem, a mítosz és a természet nyújt, s amit már csak az ihlet képes felfogni. De mindebből rétegek és homályos foltok is születhettek volna, s hogy Juhász Ferencnek mégis sikerült megteremtenie az összefoglalást, azt egységesítő közege, a stílusa magyarázza. Számára a kép a mondandónak nem a színe, nem is érzelmihangulati kiegészítője, hanem részecskéje. Meg akarja teremteni benne a megjelenítés és a jelentés egységét. Képzuhatagai ezért láncreakciós folyamatokat sejtetnek, melyekben a kép képet szül, s ezáltal - fogalmi kiegészítés nélkül is - távlatot adnak az elindító élménynek. így jut el - bárhonnan indul ~ az összefoglaláshoz. Ez az igény vezeti a mikroorganizmusok és a kozmosz világába is. Az ember és a mindenség viszonyának vizsgálata nemcsak gondolatait és témáit köti le: szótárát és képvilágát is átformálja. Egymást szülő képsorai áttörik a hagyományos teljesség fogalomhatárát. Bőséggel áradó természettudományos fogalmai és a láthatatlan kifejezését ostromló szóösszetételei, szókreációi éppúgy szemléletének megfogalmazói, mint A tékozló ország óta visszatérő gondolatai. Történelem című versének történelemfogalma teljességfogalom is: nemcsak a társadalom, a történelem, az ember teremtette világ összege; része a természet is, amelyből minden vétetett. Ezért kalandozhat el Juhász Ferenc térben és időben - anélkül, hogy kilépne az anyagi világból. 476