Csernus Mariann: Ki voltál, Lányom? (Budapest, 1993)

12.

És azt is, mert valakinek jelen kell lennie, hogy 6 jelen lesz. Köszönöm a Főorvos úr és a Rendőrszázados úr emberségét. Itt és most, mert akkor talán nem köszöntem meg. De lehet, hogy igen. Koporsórendelés, mint már valahol vázoltam. Hazafelé a vonaton Kinyitottam a bolgár retikült. Némi gyógyszer, egy fésű. Két fénykép: Latinovits Zoltán és József Attila sírja. A búcsúlevél dr. Gy. főorvoshoz. Egy cédulára felírva: „Annyit feledni nem tudsz, hogy ember ne maradj.” És: ,fiiért őriznők hát az időt?” — József Attila. Azt mondom az apjának: Mindvégig őrizte ma­gában a tiszta és nem alkuvó ember szépségét. Nem választhatta a mocskot, csakis a halált. Másképpen élni már nem tudott. Pedig csak másképpen szere­tett volna. Azt mondja az apja: „Ne öld magad! Én nem hiszem, hogy választotta. Baleset történt.” Mit is mondott a Lány valaha, 1980 karácso­nyán? „Amíg a kicsi lámpa itt, hátul azt mondja, hogy én én vagyok, addig akarok élni. Nem várom meg, amíg elalszik, és nem tudom többé, hogy én vagyok én.” A kicsi lámpa az elmúlt hónapokban sűrűn pislá­kolt. Azt pislogta, hogy nem azonos önmagával. 234

Next