Demetrovics Zsolt - Kökönyei Gyöngyi - Oláh Attila: Személyiséglélektantól az egészségpszichológiáig (Budapest, 2007)
Terápia
műveket, azok önmagunkra vonatkozóan új felismerésekhez juttathatnak el bennünket. A készült alkotás ezért egyben projekciós felület is, amelynek visszapillantó tükrében mélyebben megismerhetjük önmagunkat: érzelmeinket, indulatainkat és viselkedésünk motivációit. Lényeges sajátossága az alkotásoknak, hogy mindig több van bennük, mint amiről tudunk, vagy amit ki akarunk fejezni. A tudattalan tükröződik vissza bennük. Szemléletesen bizonyítja ezt az a jelenség, hogy amikor a csoporton készült alkotásokat félretesszük, később elővéve a résztvevők nem ismerik fel a sajátjukat, hogy melyiket festették vagy formázták meg, melyik az övék, így sok gazdátlanul marad. Művészet-pszichoterápiás módszerem hatásmechanizmusai, célja, hatótényezői Sokszor kapcsolják a művészekhez a deviancia fogalmát, a rendhagyó, az adott társadalmi normáktól és szokásoktól eltérő életformájuk, öltözködésük stb. miatt. Akik a művészeket kizárólag a patológia irányából közelítik meg, figyelmen kívül hagyják az alkotói folyamat lényegét, s vele együtt tulajdonképpen a létrehozott müvet. Az alkotási folyamat a kollektív tudattalanból érkező olyan üzenetekből áll, amelyekre a művész nem csak odafigyel, hanem ezekkel és ezekben él is, amikor alkot, s ez valóban tönkreteheti a hétköznapi életét, hiszen a tudattalan világa mindig sokkal nagyobb, sokkal gazdagabb és sokkal átláthatatlanabb, nemegyszer félelmetesebb is, mint az az életforma, amiben a hétköznapokban élő ember berendezkedik. A tudattalanból érkező impulzusok új utat mutatnak, ami ezért legtöbbször deviánsnak tűnik, és ez az „új” magával ragadja az alkotót is. A következő korszakok előhírnökei általában a művészek, feltalálók voltak. Sokszor azért tekintjük tehát deviánsnak a művészeket, mert az adott társadalmi formából és konvenciókból - a fentiek értelmében szükségszerűen - „kilógnak”. Életformájuk, és az életük is ezért nemegyszer áldozat. A tudattalanban való lét, a kollektív tudattalan mélységeibe való leereszkedés, nemcsak „igazgyöngyök” felhozatalával jár, hanem súlyos sebeket is ejthet a lemerészkedőn. A kollektív tudattalannal való kapcsolat ezért egyben veszélyes is. Példázzák ezt olyan örökemlékü alkotói — tudósai a világnak (pl. Nietsche, Schumann, Széchenyi, József Attila) akik beleroppantak a lélek mélységeibe történő „alászállásba”. Aki képes fenntartani a kapcsolatot mindkét világgal, a tudatossal éppúgy mint a tudattalannal, az meg tudja őrizni az integritását. Pszichiátriai betegeknél ismert, hogy a tudattalan elárasztja a tudatot, mivel a tudat nem tudja megtartani kontrolláló szerepét, s ez el is sodorja a személyiséget. Sokan ezért - nem véletlenül - félnek belső világuk érzéseinek és élményeinek megjelenítésétől. Jung (2003) szerint a műalkotás olyan többlettel rendelkezik, amely nemcsak pusztán esztétikai értéke miatt jelent többet, hanem a szimbólumai miatt is. A szimbólum sűrített formában rátapint valamire, ami lényeges, fontos számunkra. A szimbólum túlmutat az énen, sőt személyes létünkön is, benne a személyes élet fájdalmai és problémái összekapcsolódnak az emberiség fájdalmaival és problémáival. Ennek van igazán gyógyító hatása a terápiában. Az egyén ilyenkor úgy érzi, hogy nincs egyedül a problémájával, kapaszkodót talál ahhoz, hogy tovább tudjon lépni. Tehát ha a kollektív szintre mennek le az érzések és az élmények, annak van olyan teremtő ereje, hatása, ami gyógyító, az alkotást tekintve pedig maradandó. Ha ezek a tudattalan folyamatok integrálódnak a tudattal, megmozgatnak különféle érzéseket, kollektív élményeket hozhatnak felszínre, az egyén 373