Deréky Pál (szerk.): A magyar avantgárd irodalom (1915-1930) olvasókönyve Kommentált szöveggyűjtemény (Budapest, 1998)
József Attila: Lázadó szentek
Kalászos szemükből Kiszédült az arcok meleg magva, Kihull az értelem Rossz vihederéből Bomlottpántu, meghasadt agyuknak. Összemart szájukra Még tétova mosolyt tetoválnak S csókjuk, ölelésük Zengő kerteken át Egy bibére lopja a szerelem. Mig a bolygó-bimbók Meg a virágok milliárdjai A fényt és virágport Frissen, egészséggel Minden társuknak széthajigálják. A korai J. A.-ák pocsékok, így emlékszem, majd utána kell nézni. Tehetséges és pocsék. De ez azért mégis elég tűrhető, és lehet, hogy külön-külön nézve mind eléggé az. SZERETŐK, ezt a szót nem szeretem, hogy milyenek általában véve a szeretők, úgy nagy általánosságban, azt verseli meg. Az örök gyönyört szigonyozgatják. viheder, (olyan, mint) valami cseh szó. tétova mosolyt tetoválnak, ő is örült, úgy látszik, mint mindenki huszonvalahány évesen, az ilyen kis szójátékoknak. milliárdjai, méghozzá virágok milliárdjai. Hát egy nagyon fiatal költő. (Q.) Művészet az emberek között Kerekek lehettek a talpán, A táncosnő begurult szemeinkbe, Egyszerű volt, de ragyogott, mint a kolibrik. Képzeld el a lápon libegő És nyújtózkodó, nyurga lidércet. Szebben ugrált a fiatal kecskénél, Vagy mint a hamarkedvű komondorkölyök, Ha futkároz és hempereg a fűben! Még az esztendőalvók is Szívesen vele-riszálódtak volna! Azt se tudom, ki volt mellettem, Az ujjongás együtt sejhajozott bennünk - Aztán hirtelen kihűlt a terem S mi, emberek, szegények, ismét Idegenül néztük végig egymást. 134