Deréky Pál (szerk.): A magyar avantgárd irodalom (1915-1930) olvasókönyve Kommentált szöveggyűjtemény (Budapest, 1998)
A magyar avantgárd irodalom
kükből. Hevesy a dadaizmusról szólva azt a korabeli általánosan elfogadott nézetet fejtegette, hogy a „régi, dekadens” művészet „halála” után új, friss, erős, közösségi-haladó művészetként fog újjászületni („reinkarnálódni”). Egyik hozzászólója azonban Hevesy minden elképzelésén túlmutató, olyan élénk apokalipszis-képet festett, amelynek részlete már csak a Radnóti-szöveggel (a néger tyl szemeiről szól) fennálló alapvető különbsége miatt is megéri a rövid megidézést: „A férfiak buta szemekkel merednek a nők arcába, összeszorított foguk, utolsó gyönyört könyörgő szemfehérjük elárulja, hogy tudnak mindent. Tudják, hogy ezután már a Semmi jön, hogy a sima parkett, a nők ruhájába világító csillár csal, hogy egy bömbölő, nemsokára kirobbanó kráteren táncolnak és a karjaikban szorongatott női test csak addig marad meg ilyen ffivolan, nekiadottan, amíg tőzsde van, színes valuta - és amíg nem jön a nagy feltámadás, amely e vajúdásból kiszüli az új, a maga glóriás emberségében ragyogó felsőbbrendü Embert. A Fleur d’Orsay shimmyzik a levegőben és a rángatódzó párok nem látják, hogy az ördögi koncert szolgáltatója, a fekete szenegáli, milyen megvetően nézi a női vállak máj pástétomoktól kihízott fehérségébe mélyedő manikűrözött férfikezet. Ez a néger tudja, hogy kráter üvölt a tánczenében; egy undorító nyugati kultúra utolsó, elszánt halálos tombolása ez. A néger veri a taktust és viharzik a danse macabre.”65 A polgári kultúra, elsősorban a művészet és a művelődés közelgő teljes összeomlásába vetett hitét az Új Kultúra (1923-1924) főleg Georg Kaiser, Walter Hasenclever és más német expresszionisták magyar fordításaival illusztrálta, és egy osztrák „konstruktív művész” lelkesen fogadott regényéről szóló tudósítással ellentétezte.66 Azért is érdekes ez a folyóirat, mert lapjain már 1924- ben nyilvánossághoz jutottak a „bécsiek” (Déry, Kassák, Nádass, Reiter), sőt, itt került sor az első nyilvános párbeszédre is a bécsi és a pesti új művészek között. A pestiek átlag egy évtizeddel fiatalabbak voltak az emigránsoknál, s tulajdonképpen (minden köteles tiszteletük mellett) zátonyra futott világmegváltóknak tartották őket. Nyíltan közölték velük, hogy főleg világnézeti kérdésekben jobb, ha hallgatásba burkolóznak. „Csak egy forradalom van. Önmagunkat forradalmasítani, igényessé tenni az igazságra. Az igazság pedig: harc az ember közös, erőszak nélküli eszményeiért. Ezen a ponton mi is forradalmárok vagyunk...”67 Kassák a következő számban türelmesen elmagyarázta új művészetük pártoktól független, de nem apolitikus jellegét (Az új művészetről). Végeredményben az egész megújult pesti avantgárd nyüzsgést, a lapokat, iskolákat, szervezeteket, előadásokat saját (a Ma) iskolájának tekintette. Talán nem kell hangsúlyozni, hogy Raith Tivadar szerint mindez a Magyar Írás hosszú és kitartó munkája eredményeképpen keletkezett. „Annak az ötévi harcnak, amit a Magyar írás végigküzdött az új irodalom, az új művészet, az új világszemlélet érdekében, máris mutatkozik az eredménye. Egyre-másra jelennek meg a »rophatok« (ez ma a lapengedély nélküli folyóiratok neve), s hasábjaikon ugyanazok a nevek és ugyanazok a törekvések látnak napvilágot, amelyeket a Magyar írás reprezentál. A legújabb csak pár napja került a piacra. Címe: Jel, s egy-két jelentéktelen név kivételével mind olyanok szerepelnek benne, akiket a Magyar írás indított útnak. Idők jele ez, s az új irodalom ellenségei talán elgondolkodhatnának rajta.”68 Kassák és Raith folyóiratai, a folyóiratok körül kialakult műhelyek egyaránt az avantgárd irodalom fontos gócpontjai voltak, s csakugyan tucatjával indították útnak a fiatalokat. Első pillantásra különösnek tűnik, hogy a későbbiekben az „avantgárd irodalom” említésekor nemigen tud egyetlen olyan nevet sem mondani az ember, akinek indulását egyértelműen ezekhez a körökhöz kötné. Pedig nem voltak mindnyájan tehetségtelenek, akik ezekből a műhelyekből indultak, és sem „rossz módszerről”, sem „nyelvi zsákutcáról” nem lehet szó a magyar avantgárd irodalom esetében (sem). Minden valószínűség szerint az egészelvüség-hit, az avantgárd címkével ellátott fanatizmus bizonyult végzetesnek, amely mindenképpen és minden formájában riasztó volt, még a nagy nevek számára is: akár meglétét konstatálták (Vas István, Radnóti Miklós, Szabó Lőrinc), akár hiányát (József Attila, Illyés Gyula). Nem a túlzott kísérletezés miatt nem lett bővebb a termés, hanem azért nem, mert kísérletezni csak azzal a feltétellel és olyan irányban lehetett, ha a Bölcsek Kövét, a Nagy Közösségi Stílust kereste az ember. 65 Platz Rezső: A kortörténet margójára. Irodalmi Szemle (Budapest), 1922. I. évf. 1. szám, 15. 66 Tilkovszky-Thaly Béla: Erwin Stranik [: Koko Irregang] (Az osztrák elinduláshoz). Új Kultúra (Budapest), 1924. II. évf. I. szám, 21. 67 Bács Imre Endre: Az emigrált művészekhez. Új Kultúra (Budapest), 1924. II. évf. 1. szám, 23-24. 68 Raith Tivadar: Magyar /rrís-fiókák Magyar írás, 1925. 5. évf. 6. szám, 88. 42