Deréky Pál (szerk.): A magyar avantgárd irodalom (1915-1930) olvasókönyve Kommentált szöveggyűjtemény (Budapest, 1998)
A magyar avantgárd irodalom
sem olyan irányban. Itt vagyunk. Nem elég ez?”74 Illyés Gyula viszont éppen azt érezte árulásnak, „hogy nem avatkozunk bele a vendéglátó állam belső ügyeibe”. 1945-ben kelt nyilatkozatában így emlékezett viszsza a lap megszüntetésének körülményeire: „Magam Párizsból jöttem meg. Párizshoz szokott szemmel, nyugat-európai igénnyel az igazság és az irodalom iránt. Az én megdöbbenésem az volt, amikor szülőhelyemen, a pusztán körültekintettem [...] ez az új szem most csupa iszonyatot látott [...] Akkor nem tudtam, csak most visszakövetkeztetve merem kimondani akkori érzésemet, a döntő elhatározást: áruló lennék, ha csak író akarok lenni. Az újítás, a merészség nemcsak az irodalomban esedékes, hanem a társadalomban is, sőt ott esedékes először és igazán. Sétálhatok tovább itt is az avantgarde-ista szabad gondolattársítások négy fala közt?”75 Kassák Lajos szerint „Fél év után megértette a lap szerkesztősége, hogy Magyarországon 1919 óta gyökeresen megváltozott a helyzet, kiirtották a régi lehetőségeket, és a küzdelmet más területeken, más módszerekkel, más emberekkel kell folytatni. Elhatároztuk, hogy a Dokumentumot beszüntetjük, és új tervet készítünk, amely szerint az új helyzetben új lapot, új mozgalmat lehet indítani.”76 Ez az új lap, ez az új mozgalom lett a (lényegében szociáldemokrata-modernista) Munka. Tamás Aladár a 100%-kai, egy kommunista-modernista lappal folytatta a „küzdelmet”, Illyés Gyula később a népi írók mozgalmához csatlakozott. Az avantgárd semmilyen téren nem bizonyult elég erősnek ahhoz, hogy a megcsontosodott ízlés-, szabály- és szokásrendszert áttörje, vagy akár csak fel is lazítsa, ellenkezőleg: képviselőinek kellett beilleszkedniük - amennyiben irodalmukkal a nyilvánosságra törekedtek - a struktúra egy-egy, ízlésvilágukhoz közelálló szegmentumába. Kassák Lajos és Tamás Aladár elszámították magukat, 1927-ben még nem akadt Budapesten elegendő világra nyitott, müveit fiatal értelmiségi, aki össze tudta volna egyeztetni saját ízlésében Móriczot és Déryt, Babitsot és Kassákot. Aki havonta kiadott volna két pengőt kísérleti irodalomért, fekete-fehér Picassonyomatokért vagy toronyházak tetején létesítendő helikopter-leszállópályák tervrajzaiért. Aki a megszerezhetőség reményében szemlélhette volna a leképezett lakásokat, lakberendezéseket, gépeket. 1919 nyarának „csodája”, amikor Kassák ifjúmunkásai meglepetésszerűen kijelentették, hogy szeretik az új művészetet, nem ismétlődött meg többé. A Dokumentum és az Új Föld avantgárd-koncepciója volt az utolsó közösségi újművészet-elk é p z e 1 é s, amit magyar írók és művészek a közönség elé bocsátottak; mivel ez sem aratott sikert, többre már nem telett. Avantgárd munkásságát csak néhány magános kísérletező folytatta élete végéig, mint Palasovszky Ödön vagy Tamkó Sirató Károly. Az évtized végére megszűntek az utolsó modernista lapok is, a Nyugatot erről az oldalról már nem fenyegette többé a konkurrencia veszélye. A húszas évek végén, a harmincas évek elején paradigmaváltás következett be mind a magyar lírában, mind az epikában. A Janus Pannonius Tudományegyetem Irodalomtörténeti és Irodalomelméleti Tanszékének 1991-ben és 1992-ben a paradigmaváltás elemzésére rendezett konferenciái77 kimutatták, hogy az irodalom újulásának folyamatában egészében véve elutasította az avantgárd hagyományt, noha számos alkotó szintetizált formában igénybe vette a kimunkált formanyelvek részeredeményeit. Helyette a „második modernséget”, az avantgárdhatásokkal (is) megújított Nyugat-hagyományt folytatta nemcsak a második világháború utáni magyar irodalom jó része, hanem a 70-es években útjára induló posztmodem is. Az avantgárd irodalom művei nagyon hamar feledésbe merültek, s csak József Attila, illetve Kassák Lajos életművébe épülten nem keltettek feltűnést. Másságukat, szokatlanságuk taszító erejét mutatja, hogy az utóbbi három évtizedben megjelent avantgárd Barta-, Déry- Palasovszky-, Tamkó- és Újvári-köteteket az írók többnyire közönnyel vagy fanyalogva fogadták (kivétel Vas István, aki éppen az újrakiadás kapcsán változtatta meg gyökeresen korábbi negatív Palasovszky-ítéletét). Annál érdekesebb, hogy sok író milyen nagy teret szentel a 70-es és 80-as években megjelent önéletrajzában az avantgárd irodalomra vonatkozó emlékeinek: néhányan szinte hadakoznak vele, még évtizedek múltán is. 74 Németh Andor: Új folyóiratok, régi hangok- két levél a szerkesztőhöz. A Láthatár, 1927.1. évf. 3. szám, 34-35. 75 Béládi Miklós - Pomogáts Béla: Jelzés a világba. A magyar irodalmi avantgarde válogatott dokumentumai Budapest: Magvető, 1988. 40—41. 76 Kassák Lajos: Az izmusok története. Budapest: Magvető, 1972. 290. 77 Kabdebó Lóránt - Kulcsár Szabó Ernő (Szerk): „de nem felelnek, úgy felelnek” A magyar líra a húszas-harmincas évek fordulóján. Pécs: Janus Pannonius Egyetemi Kiadó, 1992. (245.); Kabdebó Lóránt - Kulcsár Szabó Ernő (Szerk ): „Szintézis nélküli évek” Nyelv, elbeszélés és világkép a harmincas évek epikájában. Pécs: Janus Pannonius Egyetemi Kiadó, 1993. (284.) 45