Fodor Géza: Zene és színház - Alternatívák (Budapest, 1998)
Belső színpad
Belső színpad Én mondom: Még nem nagy az ember. De képzeli, hát szertelen. Kisérje két szülője szemmel: a szellem és a szerelem! Érdekes, hogy a maradandóság a változásban: a szakasz legtöbbértelműbb sora: „de képzeli, hát szertelen". Mi a „szertelenség": hübrisz vagy veszélyeket is magában rejtő, de pozitív hajtóerő? Prózaian explikálva: azt jelenti a szakasz, hogy az ember nem nagy, de annak képzeli magát, s ez féktelenségre, zabolátlanságra vall, tehát szükséges, hogy két szülője jótékonyan kordában tartsa? Vagy azt, hogy az ember még nem nagy ugyan, de önmagára vonatkozó képzelőereje olyan erős belső késztetésről tanúskodik, amilyen nélkül nem is lehetne naggyá, s amely, noha veszélyeket is rejt magában, ha két szülője jótékonyan terelgeti, inkább bíztató? De egyáltalán: kívánatos-e a „nagyság"? Az „Ehess, ihass, ölelhess, alhass! / A mindenséggel mérd magad!" maximája e mellett látszik szólni. Nem találom hát sem kizárhatónak, sem ellenszenvesnek a második értelmezést. A varázsfuvola számomra, mint valami radioaktív anyag, úgy sugározza ki azt a szertelenséget, amelynek jóvoltából az ember nagynak képzelheti magát. S még ha tekintettel vagyunk is arra, hogy a modemitás XVIII. századi úttörői és a jelen között mennyi tragédiát zúdított az emberiségre a nagyság kimérája által megragadott szertelen képzelőerő, és megszabadulunk is végre a nagyság bűvöletéből, akkor is vonzó maradhat a sugárzása annak a szertelenségnek, amelynek jóvoltából az embernek képzelőereje lehet saját életétsorsát illetően - mert ezt talán mégsem volna jó egészen elveszíteni. 1993 146