Fodor Géza: Zene és színház - Alternatívák (Budapest, 1998)

Belső színpad

Belső színpad Én mondom: Még nem nagy az ember. De képzeli, hát szertelen. Kisérje két szülője szemmel: a szellem és a szerelem! Érdekes, hogy a maradandóság a változásban: a szakasz legtöbbértelműbb sora: „de képzeli, hát szertelen". Mi a „szer­telenség": hübrisz vagy veszélyeket is magában rejtő, de pozitív hajtóerő? Prózaian explikálva: azt jelenti a szakasz, hogy az ember nem nagy, de annak képzeli magát, s ez fék­telenségre, zabolátlanságra vall, tehát szükséges, hogy két szülője jótékonyan kordában tartsa? Vagy azt, hogy az em­ber még nem nagy ugyan, de önmagára vonatkozó képzelő­ereje olyan erős belső késztetésről tanúskodik, amilyen nél­kül nem is lehetne naggyá, s amely, noha veszélyeket is rejt magában, ha két szülője jótékonyan terelgeti, inkább bízta­tó? De egyáltalán: kívánatos-e a „nagyság"? Az „Ehess, ihass, ölelhess, alhass! / A mindenséggel mérd magad!" maximája e mellett látszik szólni. Nem találom hát sem ki­zárhatónak, sem ellenszenvesnek a második értelmezést. A varázsfuvola számomra, mint valami radioaktív anyag, úgy sugározza ki azt a szertelenséget, amelynek jóvoltából az ember nagynak képzelheti magát. S még ha tekintettel vagyunk is arra, hogy a modemitás XVIII. századi úttörői és a jelen között mennyi tragédiát zúdított az emberiségre a nagyság kimérája által megragadott szertelen képzelőerő, és megszabadulunk is végre a nagyság bűvöletéből, akkor is vonzó maradhat a sugárzása annak a szertelenségnek, amely­nek jóvoltából az embernek képzelőereje lehet saját életét­­sorsát illetően - mert ezt talán mégsem volna jó egészen el­veszíteni. 1993 146

Next