Gabnai Katalin: Mintázd meg levegőből. Színházi írások (Budapest, 2006)
Napidráma
őrzésre és további tanulmányozásra. Az a meglepő, hogy még ezekben az esetekben is, még nevetésre ingerlő nyelvi tekervényesség esetén is, pontosan azt mondják a válaszolók, amit szándékukban áll kifejezni. Nagy a csábítás. Vajda Mária gyöngéd és gazdag munkáját olvasva többször kérdezheti az olvasó: Vajon tudja-e azt a világ, amit az itt megszólalók tudnak? Meg kéne osztani az afölött érzett örömöt is, „ahogyan” tudják. Érthető a Katona József Színház fiatal színészének, Molnár Lászlónak szerkesztői és rendezői választása. Nagy színházi feladványt kellene megoldania: hogyan marad élve a pillangó gombostűkre tűzve? Sötétszőke náderdő tövében (díszlet Horgas Péter), napszítta-kék vászoningben, sötét nadrágban, fiatal, fekete hajú férfi lép a színre. Az a mokány, magyar típus, akit alig látni mostanában az elrajzolt arcok, elvont alakok divatja idején. Mellette macskamód karcsú, kendőzetlen parasztlány jelenik meg. Huszárik Katából és Molnár Lászlóból - ha szabad ilyet mondani s ha valakinek jelent ez még egyáltalán valamit - „gimnazista tisztaság” árad. Ez akkor is igaz, ha az est különben feldolgozhatatlan és talán meg sem oldható, stiláris és morális megfontolásra egyként érdemes problémákat vet fel. A néprajzkutató a hetvenes évek elején bírta szóra Balmazújváros parasztjait a testi szerelem rejtegetett világáról, édesen romlott kamaszkorról, ártatlan bumfordiságról, gonosz nemtörődömségről, megszenvedett és túlélt kegyetlenségről lebbentve föl a fátylat. Férfiak és asszonyok nyíltak meg a rendkívüli tapintattal és életszeretettel hozzájuk forduló gyűjtő előtt. Vallottak a szerelem képzelt kínjairól, valós fájdalmairól, a hús legyőzhetetlen hatalmáról. Ezekből a szövegekből válogatott a szerkesztő, hogy maga mellé kérve Huszárik Katát és majd egy tucat segítő társat, a Kamra közönsége elé hozza az alföldi emberek titkos tudását. Meglehet, létezik színházi forma, leginkább talán egyfajta költői színmű, melyben ez az életanyag szavaival együtt megél a reflektorok fényében is. Ez a mostani szemelgetős dramaturgia azonban azt a befogadói élményt eredményezi, mintha egy viccgyüjteményt egyszerre lapoznánk át. Nem a töménység a probléma, hanem az, hogy alapvetően viccként, „pajzán vallomás”-ként kezelik szinte az egész anyagot. A nyitó pillanatban egy szabadszájú eredetmese hangzik el a „pecek” keletkezésének történetéről. Később aztán a négybetűs szavakat költői képek váltják fel, de akkorra már belecsúszunk egyfajta kukucskálósdiba. Ez nem attól zavaró, hogy megtudjuk: valakik valahol valamit csináltak, hanem attól, hogy a közvetítői szándék a közlést eredetileg kétszemélyes helyzetre szánta, s most mi, nézők - áttevő forma híján - hallgatózásba keveredünk. A közönség az első szabadszájú vicctől felbátorodván további nevetésekre készül, nevet is, sőt, szétneveti, elneveti maga elől az előadást. Hogy hárításból-e, mert nem bírja a feszültséget, vagy segítő szándékkal, buzgó értést mutatva - az mindegy. Aligha érnek szívéhez a szavak. Megoldhatatlan a helyzet. Látszik a szerkesztő-rendező igyekezete, s törekvése az egyszerűségre is, ez a pódiumi forma mégsem nyújt védelmet a vallomást tevő hajdaniak szemérmes vagy kujonkodó szavainak. Aki ezekkel a szövegekkel már „négyszemközt” találkozott, vagy hasonló életbeli megnyilvánulások életbeli tanúja volt, riadtan tapasztalhatja, milyen kisszerűvé lesz városi vihogástól kísérve a lelket rengető régi kínlódások története. Nem lehet a közönséget kárhoztatni. Olyan helyzetbe hozták, amelyben nem tud viselkedni. Színházban van, nevetni szeretne, de azt is érzi, hogy tán többről is lehet itt szó, ettől meg elbizonytalanodik. 75