Gabnai Katalin: Mintázd meg levegőből. Színházi írások (Budapest, 2006)
Amerikaiak
Két férfi - Kaszás Gergő mint nekrológokra szakosodott újságíró és Széles László mint konszolidált bőrgyógyász - és két nő - Bozó Andrea mint sztriptíztáncosnővé lett elsodort kis lélek s Kerekes Viktória mint akváriumi halakat kedvelő beérkezett fotóművész- sorsa csavarodik kibogozhatatlanul egymásba az est során. Velem? Veled? Vele? Ismerős, kaparó keserűség fut már az első percekben a torkunkra. Már a nézők is úgy vannak, mint a fontiek: ők se tudják, nevetnek-e vagy a könnyeiket köhögik ki inkább két obszcén kiszólás között. A Buda Stage tere megkínozza a színházcsinálók mindegyikét. Csík György díszletében néha mintha csak az emlékpróbákat kiszolgáló jelzések lennének a színen. Kár, mert a tervező párhuzamosan futó másik munkája, a csiki-csuki komédia (a Botrány az operában) tere a József Attila Színházban, s az ahhoz tervezett ruhák is mutatják, érti a dolgát. Az Egymásban szereplőinek általában érvényes jelmezeit egyébként a titokzatos nevű Artista Stúdió jegyzi. Nem is annyira távoli ez a világ tőlünk, ha minden nyomorúsága még nem is érkezett el hozzánk. A szerző ismeri a városi „értelmiség” és az ahhoz csapódó figurák szűk és másodlagos élményvilágát. S bár lehet, hogy csak azt ismeri, azt - ismeri. Lehetne sóhajtva azt mondani, hogy ím, ezek a hősök a napi feladatok közömbös sivatagában a testi létezésben élik át igazán önmagukat, meg hogy a birtoklás, vagyis a „birtok-viszonyok” különböző grádicsain állva, jól ismert forgatókönyvek változatos koreográfiái szerint szenvednek egymástól, hisz lényegileg ez van a színpadon. De a fiatal szerző kezd egyre jobban beleveszni ebbe a zsigeri bonyodalomba, jól épített, szellemes dialógusai kezdenek ráragadni a történésekre, s többször azt érezzük, oda minden áttétel. Egyre kisebbeket mozdul a lélek, és a történet végére szépen bebábozódik mindenki. S menet közben arra kell rájöjjünk, kissé csalódottan, hogy tényleg csak arról van szó, amiről szó van. Igazán jó műhöz ez kevés. De azért ügyes munka ez, még ha olyan amerikai ízű is a vége. Nem kell tőle többet várni, mint amit lehet, s akkor kellemes estét töltünk együtt négy jó színésszel. Kerekes Viktória finom franciásságával, sok, olykor alig észrevehető, de mégis fontos rezdüléssel van jelen a színpadon. Ez az érzékeny jelenlét nekem újdonság az ő játékában. Bozó Andrea talán alkatilag szelídebb, mint ez az üvegszilánkokból összerakott, dúlt táncos-lányka. A színészben több a tisztaság és a kedvesség, mint amennyit Alice sehova nem tartozó vadóca valaha is birtokolni tudna. így tehát meg kell dolgoznia a lány alakjáért. Meg is teszi. Kaszás Gergő pókháló idegzetű zsurnalisztája meglehet stilizáltabb, Széles László csodálkozó balekja pedig mackósabb az eredeti figuránál, az előálló színpadi helyzetek mégis minden pillanatban érvényesek. Kortársak vannak együtt, fönt és lent. A legérdekesebb, hogy ez a sok gyengeséget sok gorombasággal illusztráló történet milyen remek ritmusú dialógusokban szólal meg- magyarul. Többször érezni: Huhh, ezt ilyenkor tényleg így mondjuk. Upor László fordította a darabot. Pedig akkor még nem is volt Jászai-díjas. 2001. március 22. (Critical Lapok) 160