Gabnai Katalin: Mintázd meg levegőből. Színházi írások (Budapest, 2006)
Versmondók
„MIÉRT A VÉGÉT NEM LELŐ IDŐ?” Bálint András Babits Mihálya „A nagy ember fontosabb valami, mint a nézetek, pártok és korok” - mondta Babits Petőfi kapcsán 1923 körül, s a Radnóti Színház „Esti kérdés” című, február 14-i bemutatója is ezt engedi leülepedni bennünk. Babits Mihály szól. Sercegő hangfelvételről, Ódry Árpád modorában. Majd előlép a színész, velünk hallgatja az Esti kérdést, s közben kivilágosodik a szín. Talán Babits esztergomi házának tornácát látjuk, az előhegyi nyaraló dróthálókerítése mögött, változó színű éggel. Jobbra, elöl nyugágy. „Van a tárgyaknak könnyük. Érzem olykor, hogy sírnak...” - írta Babits. Nos, aki az előadás kellékeit, a régi írógépet, a székeket, a ruhákat őrző fogast összeválogatta, az beszélő viszonyban van a tárgyakkal. Az est látványtervezője Valló Péter, rendezője Bencze Zsuzsa. A várostól viszolygó Babits a számára leginkább elviselhető környezetben jelenik meg. A gramofonból korabeli jazz, vagy fényes olasz tenor szól, finom jelzéseként a külvilágnak. A belső világ pedig Bálint András ügye. A versekből, esszékből, levelekből készült válogatás az ő munkája, irodalmi tanácsadója Kelevéz Ágnes. S a „ magad emésztő, szikár alak”; ahogy József Attila szólította, ki végül már „ csak csont és bőr és fájdalom ", ahogy Radnóti írta, megpróbál eljutni hozzánk. Hallunk részleteket az önéletrajzból, megtudjuk, mennyire számon tartotta Babits, hogy neve - babicsolni - varázslást, vajákolást jelent. Elhangzik a Szittál-e lassú mérgeket kezdetű vers, mely az 1971 -es összes versekből kimaradt, s indoklásul a könyvben ennyi áll: „gyűjteményünk nem tartalmazza a költő néhány olyan versét, amely irredenta hangjával sértené a szomszéd népek nemzeti érzését.” (Ezzel az indokkal maradt el még három vers egy-egy versszaka.) A hangulat akkor forrósodik fel, amikor a Pajzzsal és dárdával című Németh László bírálatban a Jöttmagyar”, „híg-magyar”; „mély-magyar” kitételeket ostorozza a „nem politizáló” költő, szevedélyes fölháborodással. Magas műveltségű humanista, akinél az „erkölcsi emélkezet” adja a tudatlíra talpkövét? Katolikus költő? „Egyszerűen magyar költő akartam lenni”. Programnak ennyi épp elég. Társak és kortársak neve hangzik el, dokumentumok szólnak az újabbakkal vívott csatározásokról, s nyolcvan percen át nem hangzik el annak a költőnek a neve, akit a Baumgarten-díj kurátoraként csak három havi összegű temetési hozzájárulással tudott megsegíteni. A pénzt József Attila családja kapta. „Nem az énekes szüli a dalt, a dal szüli énekesét”, mondja Babits, s szerkezetében ékesen példázza ez a műsor, hogy - Rába Györggyel szólva - „a lelki rejtőzködés és kitárulkozás közti szakadatlan tépődése során” hogyan érkezik el a költő önmagához. Menekvés nincs. Meg kell születni. „ Oh, jaj hova bújhatsz, te magadnak-réme, amikor magad vagy az ítélő kéme? ” Az est során Babits-Bálint András fokozatosan felöltözik tanáros feketébe, s állig védett már ruháiban, amikor végre lelkét kitárva látjuk. Kiemelkedő része az estnek a Széchenyi-esszéből vett részlet, s a többi, nagy biztonsággal megszólaló próza. A kiválasztott versek azonban, az Ádáz kutyám „bölcselmi idill”jétől kezdve a Balázsolásig, bár egy ragyogóan szerkesztett irodalmi összeállítás részét képezik, versként csak elvétve mutatják magukat. Az előadás ugyanis inkább fényképezhető esztétikai javakat tartalmaz. Külső képeket kapunk a költőről. Vannak nagy színészi találékonysággal megoldott bravúrszámok, ilyen az Ősz és tavasz között című nagy vers soklapú, különös gonddal csiszolt ékköve. Beszélhetnénk síkváltásokról, fúgaszerkezetről, 299