Gabnai Katalin: Mintázd meg levegőből. Színházi írások (Budapest, 2006)
Versmondók
elvész. Azt érzem, úgy tesz, mintha gondolkodna. S közben érzi önnön nagy formátumát. De nem szólít meg, önmagával van elfoglalva. Utánérzésnek tűnik mindez, jelentős önértékeléssel. Pálfai Péter cirkuszi bumsztrarát füttyög, már a függöny mögött. Piros bohócorrát hol le, hol fölvéve, Karinthyt mond, érzelmesen. Meg sem próbálkozik mással, szerepet visel, játszik. Nem is rosszul. Énekelve távozik. P. Nagy Gabi. A klasszikus iskola képviselője. Hosszú ősz haj, elegáns fekete ruha, hosszú, piros sál. Nagy László: Seb a cédruson. Tágas, deklamáló stílus. De a verset mondja, nem mást (!). Ez itt ritkaságszámba megy. Simó Éva. Nagy László: József Attila. Súlyos vállalás. Kifelé figyelő, mindenáron szépet mutató-kereső, osztályfőnöki stíl. Nem sikerül megemelni a súlyt. Nehéz az, nagyon. Szauter Dominika a fiatalokat képviseli. Egy mostanában fölkapott, naplóbejegyzés (hogy ne mondjam: blog) értékű Rakovszky Zsuzsa-írást versnek tartva, s abból mégis monológot csinálva panaszolja el a megfáradt házassági bajokat. Színházat játszik. Váta Lóránd. Vörösmarty Mihály Liszt Ferenchez szóló sorait használja egy csillogni akaró, üres mutatványhoz. Izgága „álbeolvasás”, kifordítom-befordítom bravúroskodás, iróniát tettető hepciáskodás, szereplés, szereplés, szereplés. Miről van szó? Egy tehetséges színész tökéletesen eltévedt akció közben, gondolatilag, lelkileg, technikailag. Fütytyögve tapsol a közönség. Összeszorul a gyomrom. Virág Tibor az előadóművészi iskolát képviseli. Kiemelkedően iskolázott hang, alapvetően tiszta tagolás. De kicsit adysra sikeredik ez a Pilinszky-vers. Az Apokrif menet közben kiüresedik, nem érezni, hogy ki beszél itt. Vasárnap József Attila-versekkel folytatódik a megméretés Bácskai János mondja a Hazámat. Fehér ingben, nyersszín tarisznyába akasztott jobb kézzel áll elő, s valamiért muszáj figyelni rá. De az a herrenő akarás, ami mögött végül is nem mutatkozik elegendő személyes közlőerő, nem elég a fölszálláshoz. Pedig érezhető személyes fájdalom köti a műhöz. Bálint Márta. Keserű nekifohászkodás. Izzóan indulatos, szorít, kemény, s nem lehet elhessegetni az állandó érzést, hogy tulajdonképpen nem azzal foglalkozik, amit mond. Csikós Sándor. Eszmélet. Majdnem megvan. Majdnem sikerül. Pedig táncosabb és tágasabb a kezdés, mint kellene, afféle akusztikus balett az eleje. Nincs meg a kép, elvész a „táncolás”-ban, vagy az indulat elviszi. Jelentős önsajnálat jelenik meg, ami azonnal kilopja az erőt a versmondásból. A vége felé egyre jobb. Néhol remek. „Az meglett ember...” szól a vers, de sajnos, hiányzik a pontos hangsúly. Mégis jó volt hallani ezt az időnként fénylő, értelmes beszédet. Dányi Krisztián. Az a szép, régi asszony. Örülni kell, hogy ha fiatal színészember verset mond. Csak abba ne hagyja! Még pontatlan, még néha elvékonyodik a mögöttes érzet, de a verssel foglalkozik ő is. Lehetne sokkal jobb is. Lesz is. Bandor Éva. Tanítások. Micsoda tiszta, okos, érzékeny szövegmondás. Néha kicsit megdöccen, néha okoskodóvá lesz, de lenyűgöző a hitelessége, a közlőereje. Remek! A vége azonban nincs megcsinálva. Több van ebben az egészben, mint ami most látszik. Auth Magda. Levegőt. Nagy a feladat. Monológ lesz a versből. Színésznőként közelíti meg. 306