Gabnai Katalin: Mintázd meg levegőből. Színházi írások (Budapest, 2006)
Versmondók
szál, gépies futamokkal, majd önelégült, üres mosollyal színezi a Dunánált. Uramisten, mi lesz még? Eredményhirdetés. De előtte egy rövidke dokumentumfilm, amiben mutatják a balatoni luxusszállóban elhelyezett színészeket, akik játszanak a kamerának egy kicsit. Dóczy Péter két sort idéz csak, és őszintesége, póztalansága hirtelen beránt a versbe. Idős előadóművész azt mondja: „Új patkány terjeszt kórt miköztünk”. Nem ős-t mond. Hol a riporter? Hol a szerkesztő? Hol a felelős ember, aki megállítja, s nem engedi ezeket a rögzített pillanatokat adásba? Hisz lehet tévedni, de itt védőháló nélkül ugró, szakmai árvaságban vergődő színészeket szégyenítettek meg. Oszter Sándor 100 000 Ft-ért megváltotta a gálán való szereplés jogát, ennyit ajánlott föl díjként valakinek. Azt hittem, egy amerikai nagybácsi osztja az észt országnak-világnak, az nem tud magyarul, az nem tud viselkedni. Pedig csak egy tökrészeg gazdag ember köpött szemen mindannyiunkat. Megalázottan meredtem a képernyőre. Ezt is lehet. A versmondás jelenkori szakmai problémáit most nem taglalom. Remélem, egyszer még lehetőség lesz rá. A zsűri döntése értelmében: harmadik Németh Judit, második Szűcs Nelli, első Menszátor Héresz Attila. Ez történt Veszprémben. 2005. április 12. (Critical Lapok) MIT TARTANAK MA VERSMONDÁSNAK? Előadás a József Attila Társaság ülésén Arról fogok beszélni, hogy mit tartunk ma versmondásnak. Mit tartanak versmondásnak azok, akiken múlik, hogy versmondás ürügyén mi is történik mostanában, s azok, akik maguk is megeresztenek időnként egy-egy „indulatos szavalást” - Hamlettel szólva. De lépjünk eggyel hátrébb. Adódik-e esély a hangzó verssel való találkozásra, a verssel való együttélésre, vagy mint ahogy kenyérrel él az ember, a verssel való élésre minálunk? Míg egészen kicsi a magyar, az édesanyja láthatná el ezen javakkal. Ez volna az alapozás ideje, amikor nem az számít, mit mondunk-mondogatunk, hanem az, ahogyan mondjuk-mondogatjuk. A ritmus és a dallam ideje ez, az első szintű mágiáé, mely a későbbi „nagy” versmondás alapját is adja, s hozzáadódik az élményhez az ölelésnyi tér, a ringatás, a kapcsolat ereje. Aki mondja, az vállalt kapcsolatban van azzal, akinek mondja. Ha azonban a női klinikák alagsorában várakozó gömbölyödő asszonyokat megkérdezzük, húsz közül ha egy képes egy altatót elénekelni vagy bármilyen, gyereknek szóló dünnyögőt elősorolni. Végső esetben vándordallamot énekelnek, műfordított szöveggel. De akad más is. Hallgatóim mesélték úgy tíz évvel ezelőtt, hogy mikor kicsinyüket csitították, egyetlen dallamra tudták őt ringatni az éjszakában, arra, hogy: „Lent, hol a tölgyek őrzik a völgyet, kúszik az erdei út...” A mostaniak már ezt sem tudják. Bölcsődés és óvodás korban mintha jobb volna a helyzet. Óvónőkön múlik. Ha a főiskola ad valamelyes szellemi muníciót, az egy darabig ki tud tartani. Témánk tekintetében a felsőoktatás legjobb minőségét az óvodapedagógus-képzés adja. Csakhogy a bűnözők már itt is közbeszólnak: az elmúlt években magánóvónők és egyéb hercigeskedők olyan 309