Gabnai Katalin: Mintázd meg levegőből. Színházi írások (Budapest, 2006)
A harangok hősei
dolgozás művelete során az eredeti cselekményében föllelhető szándékok zsinórját szétfoszló szösszé kalapálták, s darabírás címén jelentősen összekócolták, elgyöngítve ezzel minden motívumot. A mai világunkat illető undor és megvetés szépen csöpög az egész játékból. Ehhez a letargikus minősítő akcióhoz használódott föl és használódott el Csokonai Tempefői-története, úgy, hogy az abban valaha meglévő tartásnak és nemességnek nyoma sem maradt. Tempefői (Menszátor Héresz Attila) itt egy nőket pénzért nyaggató, fekete alsónadrágban és nagykabátban mászkáló poshatag poéta, akinek még tekintete sincs, nem hogy valamelyes nézete a világról. Múzsáit, a barátját (Janicsek Péter), aki fizető munkát hozna- ez új motívum az átdolgozásban! - megvetően utasítja el, ő nem adja el magát (ha már a gyűlölt gazdagok nem adnak semmit, fizessenek inkább a nők). A legrosszabb pillanatokban idézget okos szövegeket, iszik és jövendöl, mártírkodik, de nem tudni, mire. Becsszóra el kell hinnünk, hogy zsenivel van dolgunk. Átsejlik ezen a szerepen a Koltai M. Gábor hajdani vizsgarendezésének, a Füst Milán egyfelvonásosnak ugyancsak Menszátor által játszott, lázadó figurája. Csokonai valóban zseni volt. Akit itt látunk, az hitelbe él, s nem tudjuk, mi van abban a kinyomtatott kötetben. Nincs tudniillik olyan jelzés, amely megerősítene bennünket abban, hogy itt tehetséggel állunk szemben. Ez persze az alkotókról szóló művek örök problémája is, hogy beszélünk a nagyszerűségükről, de közben nem hagyjuk őket magukat szóhoz jutni. A színésztársak tisztességgel és találékony alkalmazkodással szálltak be az akcióba. Chován Gábor, Molnár Zola mint gavallérok és mint háziőrizetet tartó hajdúk, egyaránt szép munkát végeznek. Zborovszky Andrea és Moldvai Kiss Andrea játsszák a grófi leányokat, az átdolgozásban mindkettőjükért (illetve mindkettőjük pénzéért) eped a költő. A nők szépek és finomak, mint a porcelánbögrére festett hajdani képek, s mégis normálisak és élettel teliek. Az aktualitások azonban - pl. a hajdani kopómániák és külföldi módik fölcserélése jelenkori feng shui őrülettel és házépítő, kert-terveztető újgazdag elszántsággal- foltszerűen tapadnak az alapanyagon. Arany, Ady, József Attila, Pilinszky és Zalán (!) emlegetése pálinkáspoharak kihörpölése közben az alkotói magán-játék szintjén marad. Szuszmir, a fekete képű kályhafűtő népi horrortól átitatott „ijjegető” meséjét Honti György vezeti elő, a rendezői koncepció szerint - mely láthatóan egy freudista ihletésű tanulmányra támaszkodik - oda-odasandítva az érdeklődő grófi csemete birsalma-fenekére. Az előadásban megjelenő erotikus utalások inkább orvosi könyvek illusztrációit és pirulva csodálkozó szakdolgozatok lábjegyzeteit idézik, s nem a társai által - mint tudjuk - Cimbalomnak becézett, s mindig a társaság központjában álló Csokonai pajzánságát és életszeretetét. Sok munka és sok okosság van ebben a nyűglődő játékban, ritmus, humor és könnyedség hiányzik hozzá. Az is csoda, hogy ilyen ellenszereposztásban, ilyen csukott alkatú főszereplővel ennyit tud mozdulni a játék. A megnyilvánuló erő így is minden esetben a színészeknek köszönhető. Kiemelkedő alakítás Janicsek Péter Múzsái figurája. Érdekes, hogy miközben az első pillanatokban szinte bosszant az a penetráns jelenlét, amivel beállít, később elvarázsol az a pofátlan figyelem, s az a mindig kéznél lévő kis keserűség, amivel a világot követi. Olyan eleven, olyan zsigerből okos és életre való, hogy vigasztalódik a szem, ha ránéz. Fia nem is Csokonait, de Petőfit talán hamarosan eljátszhatná. S minél előbb, míg a kora ezt megengedi. Még megengedi. 2005. április 20. (Zsöllye) 35