Gabnai Katalin: Mintázd meg levegőből. Színházi írások (Budapest, 2006)
Vendégjárás
két teljes óra, szünet nélkül. Ekkortájt osztja Léonide-Phocion borravaló aranyait, melyek az osztozkodásnál meg-megcsörrenve olyan ritmusban érintik egymást, hogy visszafelé is magyarázzák az előadás alapritmusát, s nevetésre, együttjátszásra késztetik a nézőt. A második hatvan percben hihetetlen erejű expresszív színházat látunk. Marivaux minden bizonnyal elcsodálkozott volna a pillanaton, amikor a világítóan kopasz, gyönyörű fejformájú, állig fekete köpenybe öltözött Hermocrate győzködése, hódítása közben Léonide egyszercsak teljes hosszában végigfekszik a talajon, s az álló filozófus fekete cipőjére fekteti rőt parókás szép fejét. Aztán megy minden tovább az etikett szerint. (Azt a kedves franciák aligha tudják, hogy ez a kép nekünk régtől fogva megvan: „Első ízben cipőm fényét kényesítse dús sörénye...” írta József Attila Az oroszlán idézése című fiatalkori versében...) Az álruhás királynő fellazítja a szabályokat. A komor ház lakóin fel-feltünik egy-egy tűzvörös vagy bordó gallérfodor, jelezve az érzelem térhódítását, a szerelem feltartóztathatatlan diadalát. Léonide szerepében a fakóra púderezett, érzékeny Emmanuelle Grangét látjuk, ki mintha Udvaros Dorottya és Piros Ildikó furcsa ötvözete lenne. Igazi partnere Hermocrate szerepében a ragyogó Thierry Bőse, ki - minden bizonnyal rendezői jóváhagyással - oly félelmetes lüktetéssel jelzi szenvedő „kivetkőzését”, hogy mikor fekete köpönyege hasítékából feltűnik eladdig csupán kesztyűben látott csupasz keze, a szemérem legyőzésének hőhullámait éli át a közönség is. Az Ahogy tetszikböl ismert megkavarodás áldozatát, Hermocrate Léonide-ba szerelmes vénkisasszony húgát Karen Rencurel játssza, karót nyelten s megtántorodóban egyaránt hitellel. A szolgálólányt rókaravasz, kecses könnyedséggel Nathalie Cerda, a szolgát Gil Baladou, a kertészt Jean-Claude Frissung játssza filozofikus humorral. Agist Mouss jeleníti meg, köpcösen, rekedten, rémülten a rázúduló szerelemtől, majd a rá váró hatalomtól. Meglehet, egy szoborszerű királyfi esetén kevésbé szaladt volna a könny torkunkra az előadás során. A halál leheletét viselő megrázó játék végén a szerelmesek egyedül maradnak a kőfal mélyedése előtt. Mellettük a földön egyszerre megzörren két oldalt a fehér kavics, s valahonnét a zenekari árokból eredve, láthatatlan zsinegek nyomában, mérhetetlen mennyiségű vörös selyemfolyam surrog a magasba, eltakarva előlünk a párt, még mindig, még mindig... S mire az utolsó lángnyelv is eltűnik odafönt, eltűnnek a szerelmesek is idelent. Nem látjuk őket többé. A rendező neve: Jacques Nichet. 1942-ben született, 1964-ben kezdett tanulni az Ecole Normale Supérieure-ön. Amatőrszínházat alapított az egyetemen, majd tanított is, és rendezett is. Társulata 1970-ben lett hivatásossá. E mostani produkció 1988-ban született Montpellier és Béziers társulatának együttműködésével. Most mi is láthattuk őket. A távozó közönséget figyelve szokatlan dolog volt megfigyelhető: boldog emberek léptek ki a színházból. 1990. (Magyar Napló) 398