Gabnai Katalin: Mintázd meg levegőből. Színházi írások (Budapest, 2006)
Vőlegény
A József Attila Színház új Rejtő-darabját Tasnádi István írta, komor, sötétlő mintákat fonva bele az író életrajzi adataiból s a tébolyodni készülő Európa gyorsfényképeiből. A keretjáték mind színészileg, mind rendezőileg igen erősen kezdődik. Rendező: Méhes László. 1942-ben vagyunk, Makkoshotykán, egy csípős szagú söntésben, ahol az író (Maday Gábor figyelemreméltó, összefogott alakítása) utolsó soraival fizet a shakespeare-i méretű - vagy legalábbis egy Jacques-hoz hasonló lelkületű - pincérnek a szolgáltatásokért. A pincért annyi szeretettel és olyan szemérmes rajongással párosuló védőerővel játssza Besenczi Árpád, hogy tébláboló és üres kabarékonferálásait is el tudja felejtetni, s olyan pontosan teszi mindezt, hogy nemcsak a söntésajtón bezúduló műhó hidegét, de a merevre koszosodott piroskockás asztalterítők zsíros tapintását is érzi az ember. Ez a kezdés sokkal erősebb, mint az egyébként kétségkívül megrázó záró-keretrész a munkaszolgálatra induló íróval. Csakhogy mindez egy másik darabhoz tartozik, ahhoz, melyből van itt még egy hátborzongató kép, az, amikor a színen időnként átkocogó sportos Hitler-fiú térdére ülteti, s megcukorkáztatja a cigánybanda egyik tagjának kövérkés kisgyerekét. Időnként élő zene van, s ez hallatlanul sokat számít. De valahogy a tombolás nem tud eléggé ijesztő lenni. A satnyácska kémtörténet szót nem érdemel, hozott anyag, kezdeni kellett vele valamit, de megtámaszkodni benne nem lehet. Ráadásul az utcára tett színésznőcskét kedvvel és érzéssel játszó Tompos Kátya és a háttérbe vetített képregény-jeleneteknek megfelelő stílusban játszó Timkó Eszter ruhacseréjének bonyodalmai a második részben egy díszletileg szinte Peer Gynt-paródiának tetsző operetté változnak, s így, az operett felé elhajolva kiüresedik a játék. Egy-egy - minden bizonnyal a sztárszínésznőnek komponált - zárt énekes betétszám merevsége és kapcsolattalansága pedig arra készteti a nézőt, hogy zavartan levegye tekintetét a színpadról. De ott van Vanek B. Eduárd, vagyis Reviczky Gábor, aki - noha ugyanúgy a semmiből jön és a semmibe megy, mint odafönt mindannyian - jelenléte minden pillanatában áraszt magából valami fontosat. Nemcsak a szöveg szerinti büzhödés illúzióját, hanem a bölcsesség és a szabadság olyan keverékét, ami miatt talán mégiscsak kéne Rejtőt olvasnom a következőkben. Reviczky remek, de körülötte alig van előadás, pedig tisztességesen munkálkodó színészeket is lehet látni mellette. A Tasnádi-féle Rejtő-darab időnként brechti szándékokkal terhes, de a megvalósításnál csődöt mond a terv: Rejtő bizarr, sokszor tragikus életrajzának motívumait pókhálóból szőtt saját müvének anyaga nem képes megtartani. Ha meg a rejtői élet bemutatása lenne hangsúlyosabb, összenyomná a rajzolt figurákat. A Pesti Magyar Színházban bemutatott, rendkívül jól kigondolt Schwajda-féle őrületé néma revolverek városa címmel, valamiképpen Labiche-t idézi. Vagyis inkább idézné. Miután megküzdöttem a főszereplő Cserna Antal első megszólalásával, majd a hangütéséből következő teljes félrecsúszás érzetével, alighanem Iglódi István legzeneietlenebb opuszát néztem végig. Ez az előadás most elment önmaga mellett. Attól még Iglódi István mestere a zenés színháznak, csakhogy itt valami gépzenei alájátszás hivatott betölteni a muzsika szerepét. Két-három jó dolog azonban van a rendkívül hosszúnak tetsző, épp hogy összeálltnak tűnő, közepes időtartamú játékban. Az egyik Schwajda György szövegkönyvi ajánlata, mely egy briliáns előadás lehetőségét rejti magában. Kár lenne, ha más rendezők nem próbálkoznának meg vele. Először érezni azt, hogy talán mégsem lehetetlen Rejtő Jenőt színpadra vinni. 61