Gabnai Katalin: Mintázd meg levegőből. Színházi írások (Budapest, 2006)

Napidráma

A CSODA, MELYRE KEPESEK VAGYUNK Schwajda György: Csoda - József Attila Színház Garas Dezső Schwajda György szívszorító komédiája, a Csoda került közönség elé a napokban, Garas Dezső rendezésében, Gáspár Sándor, Bánsági Ildikó és Törőcsik Mari főszereplésével. A darab születését úgy 1975-re datálják. Volt már belőle egyfelvonásos, kétfelvonásos, és Schwajda György talán maga sem tudná megmondani, hogy a jelenlegi szövegkönyv hányadik változata immáron Nagy Vencel pokoljárásának. A „csoda” tudniillik Nagy Vencel betűszedővel esik meg: megvakul, de mivel nem dolgozott még tíz évet, nem százalékolhatják le, viszont betegállományban sem lehet egy évnél tovább-mi következik ebből? Keresőképesnek nyilvánítják. Ezzel a hivatal „meg­oldja” a problémát, további megoldásokra, bűnökre kényszerítvén ezzel a munkatársakat és a feleséget. Az író kortyolhatott valaha egy keserűt a magyar munkás-valóságból, s azóta is ez marja a torkát. Köztudott, hogy a szerző munkásdarabjai - témájukat és motívumaikat tekintve - fedik egymást, összeérnek, kis túlzással szólva jeleneteket cserélhetnénk föl bennük. Egy biztos, mindig az országos avagy fél földrésznyi árvaságról, a proletár létről vagy inkább létbizonytalanságról szólnak. Fájdalmas életanyag van ebben a történetben is. Gáspár Sándor kisembere hozzászokott, hogy ő legény a gáton, különösen a másoknak való megfelelésben, s most sem adja alább. „Ha azt mondják, hogy munkaképes vagyok - akkor látok!” Eldobja fehér botját és vakszemüvegét, s döngő falnak-rohanások köze­pette beállít munkahelyére. Veszettül kotorászik a szedőszekrényben, keze alól szikraként röpködnek szét a betűsorok - s a többiekben megfagy a vér -, hisz most még azt is el­ronthatja, amit a balfácán főnökök épen hagytak. Az első rész tárgyjáték sora a legnemesebb bohóctréfákhoz hasonlítható akcióversnek felel meg, kár, hogy a későbbiekben ez a szál elejtődik. Pörgő hétköznapjaink teszik, hogy múlt időbéli figurának hat a szakszervezeti bizalmi - Horváth Sándor játssza-, akinek a díjak behajtása miatt érdekében áll Vencel vakságának bebizonyítása, így kaffogó gya­nújával üldözi a főhőst végig az előadáson. S bár úgy tűnik, ez adná a darab dramaturgiai motorját, kevéssé működik. Pedig az öreg állította kelepcék előbbre lökhetnék a cselek­ményt, ha a fokozás érzékelhetőbb volna, amikor a szükség a brigádot egyre képtelenebb igazoló eljárásokba sodorja. Vencel élete párja - Veronika szerepében a ragyogó Bánsági Ildikót látjuk - meredten és összeomolva nézi a torz mutatványt. Álomi jósággal teríti tele tányérokkal az asztalt, hogy tapogató férje legalább egyre rátaláljon. Amikor világtalan társa rejteni próbálván a titkolhatatlant a fölfelé fordított hokedli egyik lábán próbál meg amúgy lezseren üldö­gélni, maga is fejre állít egy konyhaszéket, s kukkot se szólva, fél fenéken egyensúlyoz rajta. Schwajda hullámrajzolatú házastársi dialógusai a magyar drámairodalom jellegze­tes színeit hordozzák. S ezek mindig könnyekkel átitatottak. A főszereplők egyetlen va­gyona a másik megszólíthatósága: „Veronika!”... - „Tessék, Vencel”. Baj van az ősökkel, és baj van az utódokkal. A szülők legnagyobb hibája, hogy többnyire nincsenek. A gye­rekeké, hogy jól nevelt szorongással, némán szopják az ujjúkat. Lelencházból került ki Veronika, de még Bíborka, az öreg takarítónő is, akivel egyfajta szerepszerelembe sodró-65

Next