Gabnai Katalin: Mintázd meg levegőből. Színházi írások (Budapest, 2006)
Napidráma
és jelmeztervezői szerepkörében is méltányolandó munkát végzett. Mindkét alkotó jelentős sikereket mondhat már magáénak, s jelentős tudást halmozott föl eddigi életében. Izgalmat ígért ez a szakmai találkozás. Kiss Csaba fájdalmas érzékelője annak, hogyan működik a világ, Pinczés meg azt tudja különös testvéri szeretettel felmutatni, hogy közelről nézvést hogyan is működik az ember. Kiss Csaba „műveltségében meg nem állhatja”, hogy hőseiben mítoszok szereplőit ne lássa. Arra a keresztútra tereli őket, ahol a mai európai ember megpróbálja felvértezni magát a múlt idők tanulságaival. A földi vaksággal megvert „látók” az antik világ nagy történeteinek másodvonalában szekundálnak a főbűnösöknek. József és Mária nevének kölcsönvétele az újabb bibliai történeteket hozza közelebb hozzánk, a gyermek feláldozásának aktusa pedig mind a héber, mind a görög regék sötét pillanatait képes megidézni. Sőt! A huszadik századi magyar mítoszok egyike adja a „sík mező”-ből idefutó harmadik utat: aki ma nyílt színen kimondatja a Gát utca nevét, az nem csupán beletitkolja József Attilát, de plakátnyi méretekben utal a szárszói vasútállomáson véget ért költői életre. A színpadi történet természetesen nem egyezik a valósággal, de talán megeshetett volna így is. A darab szerint József, az ötvenes éveiben járó alkoholista munkanélküli pár évvel ezelőtt elvesztette feleségét. Azóta, születéstől vak nagyobbik fiával, Józsival, a kisebbik fiánál húzza meg magát. Gyuszi fia azonban megelégeli az állandó randalírozást, s most végre beteljesíti a fenyegetést: kisgyerekét féltve, nem engedi be a házba sem részegen üvöltöző apját, sem az azt hazavonszoló öccsét. így azok az állomáson kénytelenek éjszakázni. Az állomás sivár s mégis izgalmas és szép színpadi terében (szcenikus Bajkó György) intézetből szökött lányokkal ismerkednek meg, akik közül a kisebbik rosszcsont (Stefanovics Angéla) csak a lopott magnóval törődik, a rámenősebb, Ibiké (Szabó Margaréta) viszont megpróbál valami kis örömet kifacsarni magának a gyorsan lelankadó Józsefből (Bertók Lajos). Megjelenik a nevelőintézet vezetője, Mária (Andai Györgyi), aki szokatlanul elegáns, fehéres kabátjában oly szép, mint egy jelenés, s visszaviszi az elkóborolt lányokat. Kis idő múlva, épp Józsi (Dolmány Attila) rábeszélésére, aki látja, mennyire vonzódna apja a lányhoz, József jegyajándékot (egy kiskutyát!) visz az intézetbe, s némi tárgyalás után, vezetőnői áldással kihozza magával Ibit. (Ahogy itt két szereplő hirtelen Máriának és Józsefnek szólítja egymást, az nem kevéssé hat mesterkéltnek, de tudomásul vesszük az erős figyelmeztetést, hogy a következőkben nem szorítkozhatunk naturális földön- csoszogásra.) Ibi megtakarított pénzéből vesznek egy présházat, hogy majd ott hárman meghúzzák magukat. így is lesz. A megkönnyebbült Gyuszi fiú még működőképes televíziót is visz föl a hegyre, hogy hosszú ideje absztinens apja és igazán szeretett bátyja, meg a lány, elfogadható otthont mondhassanak magukénak. Zöld paplanok váltják fel a vasútállomás zöld padjait, s a fehér fal előtt jelentőséget kap minden gondosan megválasztott tüzes színű ruhadarab. Béke van. Ám egyszer, mikor az apa alkalmi munka után fáradtan hazajön, rajtakapja a lányt, amint az az egyszerre tiltakozó, borzadó és kívánkozó vak fiút épp magáévá teszi. Kergetőzés, kiabálás, zokogás. Nemsokára előkerül a bor, s a dülöngő apa a félmeztelen, krisztusi testű gyereket fölviszi az oltárszerű hegytetőre, aki ott a hóban, s a füstölgő fagyban halálra dermed. („Elmúltak minden gondjai; / Az álom hű barát” - írta Eötvös József 1833-ban, „A megfagyott gyermek” című, híressé lett poémájában.) Kiss Csaba meri versben beszéltetni a búcsúzó ifjút. Szép a zárókép is. Balladának emlegetik ezt a történetet, de inkább legenda ez. A balladában több a dráma, jobban kimutathatók a szándékok. Itt nem is annyira cselekvések, inkább történések van-93