Gál Ágnes - Gál Julianna: Gál István életműve. Bibliográfia (Budapest, 2003)
Csányi László: Élmény és erudíció
Élmény és erudíció 7 Apollo vagy a szépség feladata Németh, miután szakított Babitsosai, 1932-ben megindította a Tanút. Nagy vállalkozás volt, mely mögött azonban nem volt nehéz felismerni a szándékot: Németh meg akarta törni a Nyugat és Babits szellemi szupremáciáját, hogy saját vonzáskörébe kényszerítsen minden erőt. A Tanúnak a pápai bullák csalhatatlanságát kellett volna jelentenie, amelyet a kisebb folyóiratok bolygórendszere egészített volna ki. Elsősorban a Középeurópára várt volna ez a feladat, a folyóirat megjelenését azonban megakadályozta a kijelölt szerkesztő, Gál István hirtelen betegsége. „Minden nap veszteség s inkább esett volna ágynak a fél parlament” - írta Németh már idézett levelében, amit A minőség forradalmában is közzétett (Levél Duna-Európáról). A Középeurópa nem valósult meg soha, de a terv tovább élt, s két évvel a Tanú megjelenése után napvilágot látott az Apollo, Gál István legnagyobb vállalkozása. Az Apollo nem a Tanú mellékbolygója volt, s a kiegyenlítő és összefoglaló szerepét sem akarta betölteni, egyébként is, ez a nemzedék, mely az Apollo-korszakra mindenképp nagykorúvá lett, bármennyire megértette a változtatás történelmi parancsát, nem egyforma eszményeknek áldozott. A kezdeti Nyugat szupremációja, amit az Ady örökét átvett Babits testesített meg, még nem tört meg, s Németh szembenállása gyöngíteni sem tudta Babits tekintélyét. De a fiatal nemzedék számára már nem csupán a Nyugat jelentette az érték kizárólagosságát, még akkor sem, ha az irodalmi lovaggá ütés elválaszthatatlan volt a Nyugat és Babits áldásától. De közben különböző csoportok keletkeztek, melyek megpróbálták kitaposni saját útjukat, s bár egy pillanatra se csökkent Ady, Osváth és a testileg is jelenlevő Babits tekintélye, az irodalom kezdte elveszíteni Nyugat-központúságát. A budapesti egyetemen Horváth János és Szekfű Gyula mellett nevelődött egy nemzedék, amelynek jelentőségét az is alig csorbítja, hogy belőlük verbuválódott a „Szemlefiúk” nem mindenben rokonszenves csoportja. Itt volt Kerényi Károly is, aki a maga neogörög Szigetét akarta benépesíteni, a pécsi egyetemen a Batsányi-kör gyűjtötte egybe a legjobbakat, Weöres Sándort, Kardos Tibort, Takáts Gyulát, Kolozsvári Grandpierre Emilt. De a baloldaliak közé sem lehet egyenlőségi jelet tenni: a nagypolgári Bálint György baloldalisága egészen más forrásokból táplálkozott, mint a proletariátussal szövetkező József Attiláé, ahogy Halász Gábor aufklärizmusa is más volt, mint Cs. Szabóé. Ebben a szellemi gazdagságban Gál Apollója a közép-európai humanizmus eszméjét akarta szolgálni, s az 1934-39 között megjelent tíz kötet munkatársait, Babitstól Bókáig, többé-kevésbé azonos cél vezette. Többé-kevésbé, mert például Bóka, aki kezdettől Németh antagonistája volt, talán maga is vezéri szerepre vágyott, s bár még sokáig kellett várnia, 1954 végéig, hogy - bizony méltatlan módon - a Petőfi Mezőberényben ürügyén megpróbálja diszkvalifikálni az irigyelt Némethet. Az Apollóra elsősorban a saját feladat fölismerése jellemző: a megértést írta zászlajára s a közép-európai humanizmust, hogy így szolgálja a népek közötti egyetértés gyakorlati tennivalóit, s ezzel segítse elő a jövőt. Bizonyos értelemben új műfajt teremtett, s ebben lehetetlen nem észrevenni a Tanú ösztönzését, amit szerkesztője így fogalmazott meg: „A közös megjelenés és megnyilatkozás egy új formáját próbáltuk az Apollóban megvalósítani a könyv és a röpirat között, egy új műfajt kíséreltünk meg vele, mely az évkönyvnél elevenebb, mozgalmasabb, viszont nem oly múló, efemer jellegű, mint havi és hetilapjaink.”